Jóságodról elmélkedünk templomodban, ó Isten. (Zsolt 48,10)
A meggyógyított felugrott, talpra állt, és járt. Bement velük a templomba is, járkált, ugrándozott, és dicsérte az Istent. (ApCsel 3,8)
Hozd el a szabadulást!
Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. (2Kor 3,17)
"Szabadság"! Milyen népszerû ez a fogalom, és milyen fontos volt mindig is. Forradalmak, lázadások, háborúk és sok vér folyt és folyik a szabadságért, hiszen nem teljes élet az, amelyben alapvetõ emberi jogokat tiltanak meg. Manapság talán több ember él szabadon, és senki sem szól bele erõszakkal a szabad költözködésbe, utazásba, párválasztásba. Persze azért korlátok vannak, korlátok mindig vannak.
Az ember természetesen félti a szabadságát és sokszor még Istentõl is, akinek az életét köszönheti. Miért pont Isten szóljon bele az életembe? Próbálunk saját erõnkbõl boldogulni, de bevallva vagy be nem vallva, nem megy.
Isten segíteni szeretne, kéri az életünk, de nem azért, mert rosszat akar, hanem, hogy megõrizzen a szolgaságtól, az elnyomástól, a lelki rabságtól. Sok mindenhez kötõdünk e világon, ami lelki szolgasághoz vezet és elvon az Úrtól. Általában, amikor leginkább szabadok akarunk lenni, akkor kerülünk a legnagyobb szolgaságba.
Isten igazi szabadságot akar adni Szentlelke segítségével, hogy ne kötõdjünk e világhoz, hanem õt kövessük. Amikor az életünket, korábbi szabadságnak tûnõ szolgaságunkat kéri, nem rosszat akar, hanem megõrizni, hogy új élettel ajándékozzon meg, és igazán szabadon járhassuk az õ útját.
Ily módon, ily drága áron hoztál ki engem a számûzetésbõl, megváltottál a szolgaságtól, visszahúztál engem a büntetéstõl, nevemen hívtál engem, véreddel pecsételtél meg engem, csakhogy mindig meglegyen a rád emlékezés bennem, és sose távozzam szívedtõl, mely végettem nem távozott a kereszttõl. (Aurelius Augustinus)
Köszönöm, mennyei Atyám, hogy vigyázol rám! Ámen.