OLVASMÁNYUNK BEFEJEZI a drámát, amely a 9. fejezetben kezdődött, lásd különösen: 1Sám 10,1.24; 1Sám 11,15. Az önfejűség ragaszkodott ahhoz, hogy legyen királyuk, 1Sám 8,19-től; most ez már gonoszságnak tulajdoníttatik, 1Sám 12,19-től; vö. Hós 13,9-11.
Sámuel itt egyaránt szólt a királyhoz és a néphez; lásd az ismétlődő kifejezést: „És mondta Sámuel", 1.1.20. v. Először saját személyi/hivatali megvesztegethetetlenségét hangsúlyozza, 1-5. v.; aztán hivatkozik az Úrnak minden szabadító tettére, amelyek ellenére ők királyt követeltek, hogy megszabadítsa őket, 6-19. v.; végül Sámuel bátorította őket, hivatkozva az Úrnak és neki magának állandó elkötelezettségére irántuk, 20-25. v.
Sámuel joggal beszélhetett megvesztegethetetlenségéről, 2. v.-től. Nyíltan elismerték feddhetetlenségét, 4. v. Nyílt őszinteség kívántatik tőlünk, amikor a megdicsőült Krisztust akarjuk képviselni, 2Kor 2,17; 4,4. Járj méltóképpen! Aztán hivatkozik nekik adott utasításaira, vö. 1Sám 12,23. Üzenete azt kívánta, hogy „álljanak elő", 7. v., és gondolkodjanak. Azt is mondta nekik, hogy „álljanak meg" az isteni csoda előtt, ahogyan Isten megmutatta haragját bűnükkel szemben, 16. v. Az Úr kormányzása továbbra is hoz felhőket nyári egünkre. Néha halk hangja váltja fel a mennydörgést és esőt. Figyeljük meg különösen Sámuel szeretetteljes utalását saját közbenjárására népe érdekében. Az Úrhoz kiáltani rettenetes szorultságunkban, egy dolog, 8.10. v. Teljesen más azonban imádkozó férfiakká és nőkké lenni. Itt a próféta nemcsak azért kiáltott az Úrhoz, hogy nyilvánítsa ki nemtetszését, 18. v., hanem mert megfogadja, hogy meg nem szűnő imádkozó szolgálatot végez értük, 23. v. Milyen gyakran vétkezünk éppen azok ellen, akikkel a legboldogabb közösséget élvezzük. Sámuelnek azonban gondja volt a népre, amely Őt megkeserítette, és az Urat elvetette, vö. 2Kor 12,15. Itt bizony igazi krisztusi szellem van jelen, Lk 23,34. - Uram, hadd hasonlítsak jobban hozzád!, vö. Csel 7,59-től.
A nép tudta, hogy mondhatja Sámuelnek: „az Úrhoz, a te Istenedhez", 1Sám 12,19., Sámuel viszont reménységét abban a tényben látta, hogy az Úr „az ő Istenük", 9.12.14. v., volt. Ez az Isten sohasem fogja elhagyni népét, 22. v., és ez olyan ígéret, amely még drágább módon igaz a mi számunkra, Zsid 13,5. Saját jó hírét kötötte ehhez, mert ők az Úr választottjai voltak, 22. v.