AZ UTOLSÓ VERS egyben a legrövidebb. Benne a menyasszony látható, amint feljő a pusztából, szerelmesére támaszkodva. Megjelenik az világ előtt az ő társaságában, de tőle függve, őrá támaszkodva. A 2,8-ban láttuk őt szerelmesének szavát hallva. „Szerelmesemnek szavát hallom", mondta, azt a hangot, amely közeledését hirdette, közösségre és szeretetre törekedve vele. Sajnos, ezután ő elfordult tőle. Itt, a 8,5-ben azonban ismeri közelségét, és szerelmesére támaszkodva látható. A támaszkodás képe a gyengeségnek, amely az erősbe kapaszkodik; vö. 2Kor 12,9-10. Csak akkor lehetünk erősek az Úr erejében, ha tudatos gyengeségünkben Őrá támaszkodunk. Az ének utolsó versei arról beszélnek nekünk, hogy a menyasszony vágyakozik szerelmese után, 14. v. Szerelmét csak az Ő visszatérése elégítheti ki: „Fuss, én szerelmesem". Nem ezt visszhangozzák-e János utolsó szavai, amikor látomásait látja a mennyei ragyogásról és az ezeréves birodalom dicsőségéről, de mindenekfelett az Úr után vágyakozik, akit imád. „Bizony jövel Uram Jézus", Jel 22,20.
A menyasszony a pusztában volt, mint zarándok és idegen. Arról van szó, hol volt ő, és mi volt ő. Nem emlékeztet-e ez bennünket a mi helyzetünkre, akik a világban vagyunk, de nem belőle valók vagyunk, akiknek nincs itt maradandó városuk, olyan, amely alapjainak Isten az építője és készítője? 1Pt 2,11; Zsid 11,10.13-16. Ezért kell figyelembe vennünk, honnan jött ő. „Feljött a pusztából". Ott nem volt nyugalma. Aztán meg kell figyelnünk azt is, hogyan jött, „szerelmeséhez támaszkodva", a tőle való függés tudatában.
A vőlegényt halljuk beszélni, 5b. v. Beszél a menyasszonynak igazi születéséről. Mielőtt Őt megismerte, Ő már ismerte őt. „Én költöttelek fel". Új életünk első impulzusa Őtőle jön. Ő elevenített meg bennünket, akik halottak voltunk törvényszegésekben és bűnökben. Emlékezteti, hogy születésétől fogva minden áldása szerelmesének tulajdonítható. Minden, ami vagyunk, és minden, ami valaha leszünk, Valaki másnak tulajdonítható. Valójában egyedül a kegyelemnek vagyunk adósai. Ezt megértve a menyasszony elmondja kérését: „Tégy engem, mintegy pecsétet a te szívedre", 6. v. Soha többé nem alhat ki szerelmese iránti szerelme. Megérti, hogy minden áldása az Ő szerelmétől függ, nem pedig a sajátjától. Bízhatunk az Ő szívében, noha a sajátunkban nem bízhatunk. Az Ő szerelme bebizonyosodott, 6-7. v.