AZ ELMÚLT időkben Isten „próféták által" szólt, sokszor és sokféle módon; mindegyik kijelentés részleges és tökéletlen volt. Az atyákhoz szóltak, nem az ősatyákhoz (Róm 9,5), hanem az egész nemzethez (1Kor 10,1). Isten „ez utolsó időkben" Fia által szólt, nem ahogyan a prófétákban tette. Isten Ővele egyenlően beszélt. Az isteni kijelentés most már teljes és tökéletes. A Fiú nem csupán Küldött, Ő maga az üzenet, és ez az üzenet végleges. Mi vagyunk a befogadók; Isten nekünk szólt. A múltban a nap lassan felkelni látszott, míg ezekben az utolsó napokban elérte a déli csúcspontot a felhőtlen égen, és mi annak tündöklő ragyogásában sütkérezünk.
De ki ez a Fiú, aki Isten végső kinyilatkoztatása? A jövő tanúsítani fogja felmérhetetlen gazdagságát, mint „mindennek örököse"; a múlt tanúsította teremtő hatalmát: „a világot is teremtette"; a jelen tanúsítja mindent meghaladó fenségét: Ő maga „ült a Felségnek jobbjára a magasságban". A sorrend jelentős; először örökösi kijelölése, azután teremtő volta szerepel. Igaz, hogy a 2. versben örökös voltának említése a fiúságára történő utalást kellene követnie, de itt mélyebb és gazdagabb gondolat van. Kijelölt örökös volt, mielőtt a világot megalkotta, ezért „mindenek Őáltala és Őreá nézve teremtettek" (Kol 1,16).
De még többről van szó! A 3. versben három dolgot tudunk meg:
Hogy micsoda Ő, mint Isten dicsőségének ragyogása (most már nem a dicsőség felhője). Ő a közös kifejeződése minden isteni tulajdonságnak, mint Isten lényegének hű képmása. Ő Isten lényének tökéletes megjelenítése.
Hogy mit cselekszik: „hatalma szavával fenntartja a mindenséget". Ő a Kormányos mindenben, amit létrehozott; „bűneinktől megtisztítva". A megtisztítás mindenki számára elérhető.
Hogy hol van: „ült a Felségnek jobbjára a magasságban". A 3. vers két utolsó megállapításának nyelvtani elemzése elárulja, hogy Ő maga végezte el a bűnöktől a megtisztítást, és Ő maga ült le.