„A Szellem gyümölcse pedig: ...hűség..." Galata 5,22
Itt arról van szó, milyen gondosan ápoljuk az Úrral és egymással való kapcsolatainkat. Valaki úgy határozta meg, hogy „önmagunkhoz, lényünkhöz, minden adott ígéretünkhöz, minden ránk bízott feladatunkhoz hűségesnek lenni".
Ha az „embere a szavának" kifejezést használjuk, akkor ezen azt értjük, hogy az illetőnél nincs szükség írásos szerződésre. Ha megígért valamit, ráhagyatkozhatunk, hogy valóban meg is teszi!
A hűséges ember pontosan betartja a megállapodásokat, idejében kifizeti számláit. Rendszeresen látogatja a helyi gyülekezet összejöveteleit, és véghezviszi a rábízott feladatokat, anélkül, hogy állandóan emlékeztetni kellene rá. Rendíthetetlenül hűséges házastársához, és megbízható családi kötelességeinek teljesítésében. Lelkiismeretesen félreteszi a pénzt az Úr ügyére, és gondosan osztja be idejét is, gazdálkodik talentumaival.
A hűség azt jelenti, hogy az ember betartja szavát, még ha drága árat is kell fizetnie érte. A hűséges ember „esküjét nem vonja vissza, ha kárt vall is" (Zsolt 15,4). A rábízott munkát nem teszi félre, hogy elutazzon szabadságra (hacsak nem gondoskodott helyettesről, aki elvégzi). A házat a megegyezés szerinti árban adja el, még akkor is, ha valaki más rögtön utána többet ígért érte...
A hűségnek kétségkívül legmagasabb formája a készség, hogy inkább meghalunk, de az Úrral való közösségünket nem adjuk fel. Amikor egy király egy hűséges keresztyéntől azt követelte, hogy vonja vissza Krisztusról szóló vallástételét, azt felelte: „A szív elgondolta, a száj kimondta, a kéz aláírta, és - ha kell - Isten kegyelme által a vér megpecsételi." Mikor Polikarposznak az Úr megtagadása fejében felkínálták az életet, úgy döntött, hogy inkább elszenvedi a máglyahalált, és azt mondta: „Immár nyolcvanhat éve szolgálom az én Uramat. Ő mindig jó volt hozzám, ezért most nem tagadhatom meg Uramat és Mesteremet."
A mártírok hűek voltak mindhalálig, és ők elnyerik az élet koszorúját (Jel 2,10).