„Meddig bánkódsz még Saul miatt, hiszen én elvetettem, és nem marad Izráel királya?" 1Sámuel 16,1
Elkövetkezik életünkben az az idő, amikor abba kell hagynunk az elmúlt dolgok fölötti bánkódást, és neki kell fognunk a jelen tennivalóinak.
Isten elvetette Sault mint királyt. Ez végleges, visszafordíthatatlan tény volt. Sámuel azonban nehezen tudta ezt elfogadni. Szoros kapcsolatban volt Saullal, és siratta meghiúsult reménységét. Olyan veszteséget gyászolt, ami visszahozhatatlan volt. Ezért Isten azt mondta neki: „Hagyd abba a gyászolást. Menj, és kend fel Saul utódát! Tervem nem hiúsulhat meg. Saulnál jobb emberem van, aki hamarosan Izráel történetének színpadára lép majd."
Föltételezhetjük, hogy Sámuel ezt a leckét nemcsak önmagára nézve tanulta meg, hanem Dávidnak is továbbadta, aki Saul helyébe lépett mint király. Mindenesetre Dávid megmutatta, hogy jól megtanulta ezt a leckét. Amíg kisfia haldoklott, böjtölt és imádkozott abban a reményben, hogy Isten talán megmenti a gyermeket. De mikor a fiú meghalt, Dávid megfürdött, ruhát váltott, bement Isten házába, hogy leboruljon, majd ételt hozatott magának. Akik nem értették meg gyakorlatias magatartását, azoknak azt mondta: „De most, hogy meghalt, miért böjtöljek? Vissza tudom-e még hozni őt? Én megyek majd hozzá, de ő nem tér vissza hozzám (2Sám 12,23).
Ennek mondanivalója van a mi keresztyén szolgálatunkra és életünkre nézve is. Néha megtörténik, hogy Isten elvesz tőlünk egy szolgálatot, és másnak adja. Ilyenkor azután szomorkodunk, hogy számunkra megszűnt a szolgálat lehetősége.
Talán összetörik egy barátság vagy egy partnerkapcsolat, és ennek következtében életünk üresnek és sivárnak tűnik. Vagy borzalmasan csalódunk valakiben, aki nagyon közel állt hozzánk. Gyászoljuk egy nagyra értékelt kapcsolatunk elmúlását.
Vagy talán szertefoszlik egy életen át melengetett álmunk, vagy megsemmisül valamilyen nagyralátó becsvágyunk. Gyászoljuk vágyaink és törekvéseink végét.
A gyász önmagában véve nem visszás dolog, de nem tarthat oly sokáig, hogy elnyomorítsa képességünket, amellyel szembenézhetünk a jelen kihívásával. E. Stanley Jones mondotta, hogy hozzá szoktatta magát: „az élet minden bajából és csapásából egy óra leforgása alatt gyógyuljon ki". Egy óra valószínűleg túl kevés a legtöbbünk számára, de nem maradhatunk mindörökre vigasztalhatatlanok olyan dolgok és körülmények miatt, amelyeket nem lehet megváltoztatni.