"Ne bízzatok az emberben, hiszen csak lehelet van az orrában, mire lehet hát becsülni?" Ézsaiás 2,22
Ha egy férfi vagy nő foglalja el életünkben azt a helyet, amely egyedül Istent illeti meg, akkor bizonyosan csalódni fogunk. Hamarosan megtanuljuk majd, hogy még a legjobb emberek is - a legjobb esetben is - csak emberek. Még ha talán a legkiválóbb tulajdonságaik vannak is, lábuk vasból és cserépből áll. Ez talán cinikusan hangzik, pedig nem az: ez realizmus.
Amikor egy inváziós hadsereg Jeruzsálemet fenyegette, Júda lakói Egyiptomtól reméltek segítséget. Ézsaiás kipellengérezte ezt a rossz irányba forduló bizalmat: „Talán Egyiptomnak, ennek a törött nádszálnak a támogatásában bíztál? Aki erre támaszkodik, annak belemegy a tenyerébe, és átszúrja" (Ézs 36,6). Jeremiás pedig ezt mondta később, hasonló körülmények között: „Ezt mondja az Úr: Átkozott az a férfi, aki emberben bízik, és testi erőre támaszkodik, az Úrtól pedig elfordul a szíve" (Jer 17,5).
Ugyanezt támsztja alá a zsoltáros is, amikor azt írja: Jobb az Úrnál keresni oltalmat, mint emberben bízni. Jobb az Úrnál keresni oltalmat, mint előkelő emberekben bízni" (Zsolt 118,8-9). Majd ismét: „Ne bízzatok az előkelőkben, egy emberben sem, mert nem tud megtartani. Ha elszáll a szelleme: visszatér a földbe, és azonnal semmivé válnak tervei" (Zsolt 146,3-4).
Természetesen tisztában kell lennünk azzal, hogy bizonyos értelemben igencsak bíznunk kell egymásban. Mi lenne például abból a házasságból, amelyből teljesen hiányzik a kölcsönös bizalom és tisztelet? A gazdasági életben is a kölcsönös bizalom rendszerén alapul a csekk mint fizetőeszköz. Bízunk az orvosban, hogy helyes diagnózist állapít meg, és a megfelelő gyógyszert írja fel receptre. Az áruházban bízunk az árukra ragasztott cédulákban. Szinte teljesen lehetetlen lenne a társadalmi együttélés az embertársainkba vetett bizonyos mértékű bizalom nélkül.
A veszély akkor áll fenn, ha abban bízunk, hogy az emberek megteszik azt, amit egyedül Isten tud megtenni, ha letaszítjuk az Urat a trónusról, és embert ültetünk a helyébe. Mindazok, akik rokonszenvünkben Istent helyettesítik, akik az Ő helyét foglalják el bizalmunkban, keserves csalódást okoznak nekünk. Akkor ismerjük fel, hogy az ember nem méltó bizalmunkra, amikor már késő.