Egy délvidéki kisváros peremén jártam, próbáltam megtalálni úti célomat, mielőtt lemegy a nap. Az öreg CB az 1-9-es csatornán sípolt, recsegett, s egyszer csak egy kisfiú hangja szólalt meg:
- Brékó 1-9, van itt valaki? Gyerünk pilóták, dumcsizzatok Plüssmacival!
Benyomtam a mikrofont: - Vettem Plüssmaci.
- Kösz pajtás! – felelte a gyerekhang.
- Ki van a vonal végén?
Megadtam a C B-met, mire rákezdte:
– Nem akarok fárasztani senkit odakint a pályán. A mamám azt mondta, az autósoknak az utat kell figyelniük, nem kíváncsiak a karattyolásomra. Csak az az ábra, hogy itt esz a penész egyedül és jólesik kicsit locsogni valakivel. Nyomorék vagyok, nem tudok járni, a papámé volt ez a szerkentyű – tájékoztatott – de most már azt hiszem csak az enyém, meg a mamámé, mert apa meghalt. Egy hónapja, hogy árokba borult. Hófúvásban igyekezett haza. Most a mamának dolgoznia kell, hogy megéljünk. Nekem nem sok hasznomat veszi a nyomorék lábam miatt. Azt mondja, semmi gáz, megleszünk, de néha éjjel arra ébredek, hogy sír. Tudja, van valami, amit nagyon szeretnék. Persze maguk mind túl elfoglaltak ahhoz, hogy velem bajlódjanak. Csak tudja az apám mindig megkocsikáztatott, mikor hazajött. De ennek már lőttek.
Semmi sem zavarta meg a társalgásunkat a mozgássérült kisfiúval. A torkomban egyre nőtt a gombóc, ahogy a saját csemetéimre gondoltam odahaza, Greenwill Townban.
- Úgy volt, hogy idén elvisz minket valahová a mamámmal. Emlékszem, mindig ezt mondogatta: - Egyszer a tiéd lesz ez a vén csotrogány, Plüssmaci. Hát én nem ülök többet kilenctengelyesen. De ez az öreg szerkentyű segít tartani a kapcsolatot az összes kamionos barátommal. Nos, Plüssmaci most kiszáll a képből és nem nyaggatja tovább, mert a mamám lassan hazajön. Ha erre jár, sikítson, boldogan csevegek magával.
- Mielőtt elpályázol, áruld el nekem, hol a kéglitek, kis CB-s barátom! – szóltam bele gyorsan, mire megadta a lakcímét. Én meg egy pillanatig sem haboztam, mert az a rakomány igazán várhat egy cseppet. Semmi perc alatt megfordultam és kilőttem a Jackson Street 229 felé. Ahogy befordultam a sarkon, majd kiguvadt a szemem: három háztömbnyi sorban álltak a kamionok. Nyilván több kilométeres körzetben egy csomó pilóta vette az adást, és csináltak a srácnak egy kis farsangot. Alighogy az egyik hazahozta, a másik már kapta is föl és ment vele egy kört. Akár hiszik, akár nem, én is kivártam a soromat, hogy megutaztassam Plüssmacit. Aztán visszavittem és szépen beültettem a székébe. Ha valamikor, hát azon a napon megtudtam, mi a boldogság. Ott ragyogott annak az emberpalántának az arcán. Szépen felsorakoztunk, mielőtt az anyukája hazajött. Mindenki elköszönt tőle, aztán ment a dolgára.
Fülig érő szájjal szorította meg a kezemet: - Viszlát pilóta, találkozunk az éterben.
Könnyes szemmel fordultam az autópályára, bekapcsoltam a C B-t és újabb meglepetés ért: - Brékó 1-9 – hallatszott a rádióból – , itt Plüssmaci anyukája. Szeretnék köszönetet mondani mindannyiuknak. Imádkozni fogok magukért, mert valóra váltották a kisfiam álmát. Kiszállok, mielőtt elbőgöm magam. Isten óvja mindnyájukat; vigyázzanak magukra és viszlát!
Zsolt.146. 9 Az ÚR őrzi a jövevényeket, támogatja az árvát és az özvegyet; de a bűnösöket tévútra vezeti.