Indulunk újra Golgota felé.
Utunkra már a kereszt vet árnyat,
de rajta túl húsvét öröme vár.
S kis Balázs csodálkozva kérdi:
„Minden évben meghal?
Minden évben feltámad?”
Nem, kis Balázs, Ő egyszer halt meg értünk,
egyszer támadt fel győzelmesen!
De hosszan tépelődöm,
gyermeki kérdéseden.
„Minden évben?” Csaknem kétezer éve
minden évben kísérjük Őt
a fájdalmak tövises útján,
s ujjongunk üres sírja előtt.
„Minden évben?” Milyen év volna,
hol várna békesség és menedék,
ha szenvedését, szent halálát,
feltámadását elfelejtenénk?!
Ha nem zengne többé Bach Passiója,
ha nem őrizné az emlékezet
azt a golgotai keresztet,
amelyen Jézus értünk vérezett!
„Minden évben?” Tűnhetnek századévek,
és száguldhatunk kétezer fele,
a kereszt ma is egyetlen reménység,
a kereszt ma is győzelem jele.
Minden évben elindulunk feléje.
Nem temetik el tűnő századok.
S akkor találunk erőt, békességet,
ha a keresztfa titka felragyog!