„Mi a te isteneidnek nem szolgálunk, és az arany állóképet, amelyet felállíttattál, nem imádjuk" (Dán 3,18).
Izrael felemelkedése illetve hanyatlása mindig attól függött, hogy az igaz istentisztelet vagy pedig a bálványimádás útját járták-e. Így Ezékiás király idejében a megújulás főleg az istentisztelet újjáéledésének volt köszönhető. Ez történt Zorobábel alatt is. A fogság szigorú büntetése azért sújtotta olyan keményen az izraelitákat, mert elhagyták az istentiszteletet. Ha ugyanis Istent megfosztjuk attól, ami megilleti, mi is szűkölködni fogunk. Az a legnagyobb büntetés, amikor megtiltják az embernek, hogy Istent szolgálja.
„A mi Istenünk megemésztő tűz." Ami bennünk éghető, az el is fog égni. Mindig meghatódom, amikor látom, hogy indiai testvéreink arcra borulva imádják Istent. Láthatólag tisztelet és félelem tölti be őket az Úr jelenlétében. Ahol az ember szíve helyes viszonyban van Istennel, ott az Ő gyermekei nem éghetnek el. Ez volt Dániel három barátjának is a tapasztalata. Ők tisztában voltak azzal, milyen életbevágóan fontos az Urat imádni. „A mi Istenünknek, akit mi szolgálunk, van hatalma megszabadítani bennünket" - mondták. Mi volt Nabukodonozor hitvány kemencéje olyan emberek számára, akik meghódoltak az örök Tűz előtt? Belőlük a tűz semmit sem emészthetett meg.