Az én lelkemet adom belétek, és azt mûvelem veletek, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek. (Ez 36,27)
Szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által. (Róm 5,5)
Magasztallak téged, Atyám, hogy kegyelmedben vigyáztál eddig is reám!
Ne szállj perbe szolgáddal, hiszen egy élõ sem igaz elõtted! (Zsolt 143,2)
Ismerek egy idõs asszonyt. Egy faluban él, ahol egyszer hosszabb idõt töltöttem. Akármit tett, vagy mondott, mély bölcsesség volt. Ahogyan az életérõl beszélt nekem, azt gondoltam, milyen kevés ilyen ember van. Megtanult szeretni, érezni, adni és kapni. Szólni, ha kell és tudni, mikor kell hallgatni. Istenrõl úgy beszélt és úgy hallgatott, hogy többet adott akkor nekem, mint addigi életem összes nevelése, hittana vagy ifis tábora. Mesterem lett, ha rövid idõre is. Angyal, hírnök, igaz ember. Már nem él. Vannak mondatai, amiket ma is fejbõl tudok, és irányt mutatnak. És jön ez az ige, és azt állítja, hogy nincs egy igaz ember sem, hogy amit ez az idõs ember adott, nem volt semmi. Lázad bennem ez a gondolat. Ez nem lehet így. Ha valaki, hát õ... Csendesülök. Mert hát mihez képest? Kinek volt õ hírnöke az én életemben? Ki elõtt kellett igaznak lennie? És kinek kellett, hogy példát mutasson? Minden viszonyítás kérdése. Nekem volt igaz, de Istenhez képest olyan kicsiny és hiányos. Mind azok vagyunk, de vannak ilyen útjelzõ emberek, akik által Isten megmutatja, merre kell felé menni, jobbá lenni, igazabbá.
A kevésbé rosszra való törekvés nem tesz kevésbé rosszá. Csak a tökéletesre való törekvés tesz kevésbe rosszá. (Hamvas Béla)
Istenem, kérlek, ne perelj velem. Ne nézd, milyen sok dolog hiányzik még belõlem. Áldd meg az életemet, hogy amíg eljuthat, veled jusson el. Ámen.