fjúkorom vétkeire és bûneimre ne emlékezz! Kegyelmesen gondolj rám, mert te jóságos vagy, Uram! (Zsolt 25,7)
Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet. (Lk 19,10)
Kívánva kívántam a húsvéti bárányt megenni veletek, mielõtt szenvednék. (Lukács 22,15)
Így mondtad, amikor gondos elõkészítéssel megteríttetted utolsó vacsorádat, és szentséget rendeltél. Ugyanezt mondod ma is a tieid felé, akiket oltárodhoz vársz. Együtt kívánsz lenni velünk.
Olyan megszégyenítõ a szeretetnek ez a nagyon meleg hangja. Mert mi, akik híveidnek valljuk magunkat, sûrûn torpanunk meg apró akadályok elõtt is, amelyek gátolni akarják veled való együttlétünket. Legsûrûbben az úrvacsorához való út akadályait tartjuk leküzdhetetlennek. Visszariaszt méltatlanságunk tudata. Mintha Te nem éppen a bûnösöknek terítenéd meg kegyelmed asztalát. Értelmünk okoskodására hallgatunk, mintha bizony az élet születésének, növekedésének, gyógyulásának titkait különben mind értenõk már. Az úrvacsorás kísérletek után bekövetkezett kudarcok is csüggesztenek!
Uram!
Visszás ez a helyzet! Neked nincs ránk szükséged, mégis velünk kívánsz lenni. Nekünk egyetlen reményünk Te vagy, mégis húzódozunk tõled.
A hozzád kívánkozó vágyat engedd szívemben fennen lobogni.