Dávid házára és Jeruzsálem lakóira pedig kiárasztom a könyörület és a könyörgés lelkét. (Zak 12,10a)
Amikor ezt hallották a Jeruzsálemben összegyûltek, mintha szíven találták volna õket, ezt kérdezték Pétertõl és a többi apostoltól: "Mit tegyünk, atyámfiai, férfiak?" (ApCsel 2,37)
Más a vetõ és más az arató. (János 4,37)
Apostolod - Pál - ezt tanította: "Amit vet az ember, azt aratja is" (Efezus 6,7). Évek szûk forgásában ez így igaz.
Mindenekfölött azonban igaz a Te szavad: "Más a vetõ és más az arató" - ha emberöltõkben vagy évszázadokban gondolkozunk. Tanítványaidat ilyen gondolkozásra nevelted. Õk a próféták vetésének aratói, de ugyanakkor vetõmunkásai késõ nemzedékek aratásának.
Ha valaki ezt a szavadat szívében forgatja, akkor ennek a szónak nyomán igen komolyan értékeli a múltat, és a jövõre gondoló lelke felelõsségre ébred.
A múlttól sokat kaptunk. Nemcsak nehéz küzdelmeinket, hanem sok kincset is. Köztük a legfõbbet: hitünket. A jövõ iránt fölébredt felelõsségünk pedig megszabadít az örökös önzés kötelékeibõl. Megtanulunk messze nézni.
Uram!
Színed elõtt hálával gondolok azokra, akik elõttem jártak. Akik megkereszteltettek, hitben neveltek, szolgáló szeretetükkel egyengették utamat és földiekben, lelkiekben oly sok mindent átruháztak reám.
És könyörgéssel szólok hozzád: taníts meg úgy élnem, mint aki jól tudja, hogy mai szavaim és tetteim nyomán is megterem valami. Átok, vagy áldás. Engedj áldást vetnem.