Bár ő Sét leszármazási vonalához tartozott (akik közül néhányat az Úr nevéről neveztek el), Énók olyan közelséget tapasztalt meg Istenhez, amilyen az ő nemzedékében ismeretlen volt mások számára. Egy nagy családhoz tartozott, és neki magának is számos gyermeke volt. Úgy tűnik azonban, hogy különösképpen Matuzsálem megszületése után járt Istennel. Ez azért érdekes, mert ez Énók születése után volt, amikor "kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét", 1Móz 4,26. Minthogy Matuzsálem nyilvánvalóan azt jelenti, hogy "amikor ő meghal, az el fog jönni", Énóknak abban az időben isteni tájékoztatást kellett kapnia az eljövendő özönvízről, és ez örökre megváltoztatta az életét.
Háromszáz évvel később "eltűnt, mert Isten magához vette," 2,24; így, ami ezt a világot illette, ő eltűnt belőle! Micsoda beszédtéma lehetett ez! Ő, és bizonyos mértékig Matuzsálem a Gyülekezet előképe, amely megmenekül a "nagy nyomorúság elől", Noéval és családjával ellentétben, akik megtartatnak a nyomorúságon keresztül.
A világ gyorsan süllyedt az erkölcsi mélységbe, amelyből nincs visszatérés, amire az egyetlen válasz csak szinte minden élőlény teljes elpusztítása lehetett. Ilyen világban jár Énók háromszáz évig hit által Istennel. Ugyanakkor látnia kellett, hogy mind kevesebb istenfélő ember él körülötte, akik segítségül hívták az Úr nevét, akikkel közösségben lehetett, amíg meg nem haltak. Azonban senki sem vehette el tőle azt a bizonyosságot, "hogy kedves volt Istennek", Zsid 11,5 (megjegyezzük, hogy az Ószövetség Septuaginta változata megadja az istenileg hitelesen igazolt magyarázatot arról, hogy "Istennel járt").
Isten elragadta őt úgy, hogy "ne lásson halált". Ebben, mint már láttuk, különleges előképe a Gyülekezetből azoknak, akik a történelem egy bizonyos pontján majd "nem alszunk el", 1Kor 15,51. Minthogy Istennel járt, megvolt az a kiváltsága, hogy Istenről beszéljen, és az övé az első feljegyzett prófécia az Úr Jézus Krisztus második eljöveteléről, amikor szentjeivel jön el, Júd 14.