EZ az egyik legkomorabb fejezet a könyvben. Betekintést ad a gonosz sötét titkaiba, és hogy mi történik akkor, amikor a démoni hatalmak korlátok közé szorítása megszűnik. Legyen ez nagyon komoly figyelmeztetés nemzedékünknek, ahol növekvő hajlam van arra, hogy az okkultizmusba belekontárkodjanak. Ez jellemezte az Izráelt körülvevő nemzeteket, amikor beléptek az ígéret földjére (5Móz 11,9-14); „Ne cselekedjetek így az Úrral, a ti Istenetekkel!"
A mennyből lehullott csillag jól megfelelhet magának a Sátánnak, minthogy ez a rövid megállapítás bevezetése annak, ami később le van írva. Nem mondta-e Urunk: „Láttam a Sátánt, mint a villámlást lehullani az égből"? (Lk 10,18). A csillagnak intelligens lénynek kell lennie, mert kap egy kulcsot, amellyel megnyitja a mélységet, a bukott angyalok sötét börtönét, amely később, az Ezeréves Birodalom alatt magának a Sátánnak a börtöne lesz. A börtön megnyitását azonnal borzalmas események követik. Az ember nehezen tudja elfogadni, hogy szó szerinti sáskákról lenne szó, mert megtudjuk, hogy fejedelmük Apollion, a pusztító angyal. Urunk ezt mondta: „A tolvaj nem egyébért jön, hanem hogy ... pusztítson" (Jn 10,10). Itt az ördögi csatlósok elszabadulnak, hogy szabadjára engedjék romboló erőiket az istentelen emberiség felett. Senkihez nem nyúlhatnak, aki Istennek el van pecsételve. Öt hónapon keresztül (szó szerint értendő) lesznek az emberek gyötrelmes tapasztalatoknak, kínszenvedésnek kitéve, amelyeket ezek a gonosz szellemi hatalmak okoznak. Ez olyan rettenetes lesz, hogy az emberek meghalni kívánnak, mint amit egyetlen menekülésnek képzelnek, de még az is elkerüli őket.
A hatodik trombita megfúvása jelt ad négy gonosz angyal szabadon bocsátására. Munkájuk az, hogy nagy démoni hadsereget mozgósítsanak és ösztönözzenek, és mivel az Eufrátesz nyilván az a folyó, amelynek ez a neve, az ezeréves királyságban is démonok lakhelye lesz ez a vidék. A 17-19.v.-ben tűz, füst, kénkő - nem emberek, nem is lovak. A hadsereg az emberi életben olyan pusztítást okoz, amely nagyobb, mint ami valaha ismeretes volt az elmúlt korszakokban.
Az utolsó versek az ember döbbenetes könnyelműségét mutatják. Megtagadja, hogy megtérjen démonizmusából, bálványimádásából, erőszakoskodásából és romlottságából. Nóé napjaiban az egész emberi faj megromlott; és itt látjuk az Úr szavainak súlyos beteljesedését: „Amiképpen pedig a Nóé napjaiban volt, akképpen lesz az ember Fiának eljövetele is" (Mt 24,37).