Egy hajótörés egyedüli túlélője egy kis lakatlan szigetre sodródott. Lázasan imádkozott, hogy Isten mentse meg, és minden nap a látóhatárt kémlelte, de semmit sem látott. Végül kimerültsége ellenére sikerült uszadékfából egy kis kunyhót építenie, ami megvédte az időjárástól, és ahol tárolhatta kevéske holmiját.
Egyik nap azonban, amikor élelemkereséséből visszaért, lángokban találta kis kunyhóját, a füstje felszállt az ég felé. Bekövetkezett a legrosszabb: mindenét elveszítette. Bánat és harag töltötte el a szívét: „Isten, hogy tehetted ezt velem?" - kiáltott fel.
Másnap korán reggel azonban egy hajó hangjára ébredt, amely a sziget felé közeledett. Azért jött, hogy megmentse őt.
„Honnan tudták, hogy itt vagyok?" - kérdezte az elcsigázott ember megmentőitől.
„Láttuk a füstjelét" - felelték.
Könnyű elcsüggedni, amikor rosszul mennek a dolgok. De nem szabad elveszítenünk a bizalmunkat, mert Isten munkálkodik az életünkben, még a fájdalom és szenvedés közepette is. Pál így írt: „...tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt" (Fil 4,12).
Pál bízott abban, hogy mindenből jó jön ki (Róm 8,28), így megtanulta, hogy hálás legyen, ne pedig keserű, még akkor is, amikor szenvedett. Ki tudja? Legközelebb, ha kis kunyhód porig ég, jusson eszedbe: lehet, hogy ez csupán füstjel, ami segítségül hívja Isten kegyelmét.