Tudunk-e követésre méltó erkölcsi érveket megfogalmazni?
Az, hogy tudunk-e, szerintem nem kérdés. Ha ilyen érveket, útmutatásokat nem tudnánk megfogalmazni, akkor anarchia lenne. A törvénykönyvek is erkölcsi érvek tulajdonképpen. De szerintem jobb kérdés az, hogy van-e jogunk hozzá. Megszabhatja-e az egyik ember a másiknak, hogy mit kövessen? Bár már erre a kérdésre is válaszoltam azzal, hogy ha nem tehetnénk, akkor jönne el a totális káosz, ezért valamiféle alaptörvényekre szükség van, még akkor is, ha ezzel valamennyire korlátozzuk az egyén szabadságát. (És itt is megmutatkozik, hogy a teljes szabadságot néhány korlát között lehet csak elérni.) De a legjobb kérdés talán az, hogy milyen erkölcsi magatartást szabjunk meg. Honnan jön az erkölcs az emberbe? Kinek a joga megkülönböztetni a jót és a rosszat? Szerintem ezek a legjobb kérdések. Pont ezért ehhez fűznék kicsit hosszabb véleményt.
Ha minden ember magának szabná meg a jó és a rossz fogalmát, ha mindenki a saját törvényei szerint élne, megint csak a káosz uralkodna, és nem jutnánk egyről a kettőre. De ha nem ő maga szabja meg, akkor honnan jönnek? Sok helyről hallottam már azt a választ, hogy ezek a „törvények” az ember szívébe vannak írva. Jó, jó, de mikor, és hogyan íródott bele? Ebbe két alapesetet különböztethetünk meg. A tudományosat, és a vallásosat.
A tudományos magyarázat szerint az ember az evolúció nyomán jött létre. Ez az elmélet (amit bebizonyítani még nem sikerült, bár sokan úgy kezelik mint kész tényt) a természetes kiválasztódáson alapuló fejlődésen alapszik. Az életképesebb életben marad, a gyenge pedig vagy meghúzza magát, vagy kihal. Ez mindenképpen egy erőszakos szemlélet, amiből az következne, hogy ezt a fajta utat követné az ember is, mert ez számára a természetes, ez lenne a szívében. Még egyszer mondom, csak lenne. Ezzel ellentétben viszont az emberi társadalomra az jellemző, hogy az egyén védelme érdekében törvényeket hoz, útmutatásokat, erkölcsi mércét állít fel az erőszakkal szemben. Tény, hogy volt már olyan politikai rendszer a történelemben, ami a szociáldarwinizmuson alapult, de ez(ek) mind egy-egy elvetemült ember agyából pattant ki. Azt elismerem, hogy a mai társadalmakban is a felfele törekvés megvan az emberekben, de inkább kapzsiságból, mint sem fajfenntartás céljából. De ha ez a lehetőség kiesik, akkor már csak a vallásos marad.
Az, hogy az erkölcsi törvényeket isten írta az ember szívébe. Mint az előbb beláthattuk az evolúcióból csak erőszakosság lenne az ember lelkében, tehát kell léteznie egy olyan feljebbvalónak, aki magasabb mércét állít föl, és ezt adaptálja az ember is. De, hogy melyik vallásból, milyen hitből kerülnek ezek az iránymutatások az emberbe, az egy minden bizonnyal nagyobb téma, bár röviden kifejteném az én álláspontomat.
Szerintem egy hit lehet csak igaz. Aki azt mondja, hogy mindeninek megvan a maga igazsága, akkor megint a káosznál tartunk. Aki azt mondja, hogy a vallások nem mások, mint a népek különböző tapasztalata istenről, az nem kapirgászta még a felszínét sem a témának. Ha egy picit is mélyebbre ásunk a témában, rájövünk, hogy ez az álláspont is tarthatatlan, mert a különböző vallások homlokegyenest mást mondanak. Vegyük csak a pár fő vallást.
Iszlám. Egy olyan istent hirdet, aki kénye kedve szerint dönt emberi sorsokról, aki az erőszakosságot hirdeti a nem hívőkkel szemben (a Korán egyes részeiben, más részeiben ennek ellentmond, és szeretetre buzdít), és sosem lehetsz biztos abban, hogy a mennybe jutsz, ez mind Allah-on múlik. Ő dönt, te legfeljebb a cselekedeteiddel jobb belátásra bírhatod.
A hinduizmusban az egyén, mint olyan nem is létezik. Van egy mindent átfogó erő, a Brahman, ebből vált ki a látható világ, ami nem jó. És a folyamatos újraszületéssel kell a karmáját kitisztítania az embernek, hogy végre feloldódhasson a Brahmanban. Ezt a folyamatot hívjuk reinkarnációnak, amiben a lélek megtisztul, az egyéniség eltűnik belőle, majd újra lejön a földre, hogy folytassa szinte véget nem érő létét, aminek célja a megtisztulás. Ehhez valamilyen szinten hasonló a buddhizmus. Ami azt tűzi ki célul, hogy a szenvedéssel teli létből (egyik igazsága az, hogy minden lét szenvedés), a megvilágosodás útján lehet kitörni az újraszületések körforgásából. A két vallás közti igen nagy eltérést az adja, hogy míg a hinduizmus egy millió istenséget számláló vallás, addig a buddhizmus egészen konkrétan ateista. Semmilyen istenben nem hisz.
Végére hagytam azt, ami a saját meggyőződésemet is adja, a kereszténységet. Ez azt mondja a többi vallással ellentétben, hogy nem az emberen múlik a megváltás, hanem Isten az, aki már megtette a szükséges lépéseket azért, hogy az embereknek ne kelljen Tőle távol élniük, mert az azt jelentené, hogy minden jó eltűnik az életből, mert Isten minden jó dolog forrása. Tőle származnak az erkölcsök is, amiket a teremtés alatt az ember szívébe ír. Más részről Ő az, akinek van joga eldönteni, hogy mit tekint jónak, mit rossznak. Erről is van szó a Bibliában (mint minden másról is. Nincs olyan téma, amire ha választ keresünk, ne találnánk a Bibliában.), méghozzá az sokak által jól ismert édenkerti bűnbeesés története, amiben nem szerepel alma. Akár szimbolikus, akár nem, csak itt, a kereszténységen belül van szó arról, hogy honnan is jön az erkölcs, mint olyan. Nem a rákényszerített, mint az iszlámban, ahol a törvényeknek kell megfelelned, és ha a legsúlyosabbak közül megszegsz egyet, már biztosan nem juthatsz a mennybe, hanem olyan etikai iránymutatásról, ami attól függetlenül megvan az emberekben, hogy ismerik-e azt, aki beleírta a szívükbe vagy sem. Ehhez a témához lehet kapcsolni azt is, hogy a szenvedés pont arra mutat rá, hogy kell, hogy legyen Isten a világban, de most ezt nem fejteném ki.
Összefoglalva a fent említetteket. Tudunk, sőt kell is megfogalmazni erkölcsi szabályokat, mert ezek az alapjai az emberi társadalmaknak, és mert az ezeket kitaláló és „beültető” Istennek is ez a tetsző dolog.
Ui.: Nem azért tesz a keresztény ember jó dolgokat, mert Isten ezt írja elő neki, mint a megváltás feltétele (pont ebben más a kereszténység), hanem azért, mert Isten a megtérés után elkezdi formálni az embert a saját képmására, és ahogy egyre jobban hasonlít az ember Istenre lélekben, úgy fognak hasonlítani a cselekedetei is. Ez a megszentelődés folyamata, ami a megtéréstől a földi élet végéig tart. Sosem lesz egyből tökéletes az ember, nem egy azonnali változással járó esemény.