„Mikor pedig azt mondta nekik: »Én vagyok« - visszatántorodtak és a földre estek" (Jn 18,6).
Azon az utolsó éjszakán a Golgota előtt úgy látszott, hogy minden rosszul megy. Árulás és tagadás volt a levegőben; az emberek elbújtak vagy menekülési ösztönüktől hajtva elszaladtak. De az Úr Jézus az elfogására jövőknek békésen és nyugodtan szólt: „Én vagyok!" Nem Ő, hanem a katonák veszítették el ekkor nyugalmukat és hátrazuhantak. Urunkat mindig ez a belső békesség jellemezte. Tudott aludni a viharban is, és képes volt megkülönböztetni a hit érintését a türelmetlen sokaság lökdösődésétől. „Az én békességem", halljuk tőle és hozzáfűzi: „hagyom nektek" (Jn 14,27). Nem vitte magával, hiszen Ő itt van. Ezt bizonyították a vértanúk is. Kínozták vagy megégették őket, de rajtuk valami csendes, le nem tagadható méltóság nyugodott. Igen, a világban nyomorúságunk lesz, de miénk - Pál apostol szavaival élve - az Ő minden értelmet felülhaladó békessége (Fil 4,7).
Jn 14. 27 Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne féljen!
Fil 4. 7 És Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.
