„Felkelvén Dávid a földről, megmosdott és megkente magát, más ruhát vőn magára, és bement az Úr Házába, imádkozott" (2Sám 12,20).
A fiú meghalt apja bűne miatt. Igaz, Dávid megbánta azt, és mint az imádság embere komolyan böjtölt és imádkozott fia életéért, de a gyermek mégsem maradt életben. Egy kevésbé alázatos, az isteni fegyelmezést nem ismerő ember talán megsértődött és neheztelt volna Istenre. Dávid semmi ilyesmit nem tett. Amint hírül adták neki a gyermek halálát, azonnal felkelt és imádkozott. Isten olykor úgy mutatja meg szentségét, hogy szolgáit szenvedések tüzébe helyezi. A nagy próba az, hogy abban az órában hogyan válaszolnak Isten kezének irányítására. Természetesen Dávidnak is élesen szívébe hasított a bánat; ember volt, emberi természettel és érzésekkel. De mikor végül felismerte, hogy Isten próbája ez, amiből nem engedhet, akkor meghódolt és meghajolt az Ő akarata előtt. Ha vélünk történne ilyesmi, meg tudnánk ezt tenni? Ez mutatja, hogy Dávid Isten szíve szerint való ember volt.
