„Hitben áldotta meg a haldokló Jákob József mindegyik fiát, és botja végére hajolva imádta Istent" (Zsid 11,21).
Milyen megdöbbentő, hogy az újszövetségi író éppen a nyilvánvaló gyengeségnek ezt az ábrázolását választotta Jákob hitének jellemzésére. Péniél, a maga megnyomorító isteni érintésével valóban azt jelentette, hogy vége a másik embernek, akiben szinte túlcsordult a természetes energia. Helyébe a mindig Istennel élő és Őt imádó kegyes fejedelem lépett.
Egy napon együtt vacsoráztam egy fiatal testvérrel, akivel éppen erről a természetes energiáról beszélt az Úr. Ezt mondta nekem: „Áldott dolog, ha már valaha igazán ránk nehezedett az Úr keze. De vajon nem fog-e egyszer teljesen megnyomorítani az érintése?" Egy tál sütemény volt közöttünk az asztalon. Kivettem egyet, és kettétörtem, mintha meg akarnám enni. Aztán megint gondosan összeillesztettem a két fél-darabot, és így szóltam: „Egészen jól néz ki, de azért sohasem lesz többé ugyanaz, nemde? Ha egyszer már megtört a hátgerincünk, ezt követően az Istentől jövő legkisebb érintésnek is engedni fogunk."