„Nem mondhatja a szem a kéznek: nincs rád szükségem" (1Kor 12,21).
Megvallom, régebben mindig azon fáradoztam, hogy Sanghajban tartott összejöveteleink, főleg imaóráink színvonalasabbak legyenek. Következésképpen nagyon elégedetlen voltam némelyik testvér imádságával. Szinte rossz érzésem támadt miközben imádkozott, és ezt nemegyszer szóvá is tettem. Nemsokára azonban kiderült, mennyire nem volt igazam.
Egy súlyos betegség következtében ugyanis Isten félreállított és nagy szükségbe kerültem. Kitartóan imádkoztam, de úgy látszott, erőteljes tusakodásom teljesen eredménytelen. Végül, mintha ezt mondta volna nekem az Úr: „Te úgy gondolod, hogy némelyik testvér nagyon erőtlenül imádkozik. Hívd hát meg őket, hogy könyörögjenek érted nyomorúságodban!" E felszólításnak engedve, elhívtam azokat a bizonyos testvéreket. El is jöttek, és térden állva imádkoztak. Életemben először nagyra becsültem egyszerű, őszinte könyörgéseiket. És ami még ennél is többet jelentett: az Úr meghallgatta őket, és ismét talpra állhattam.