magasztal

Nem lenne szabad, hogy nehezünkre essen magunkat megalázni, mert ugyan, mire is lehetnénk büszkék? Szépen a leghátsó helyre kellene leülnünk, külön felszólítás nélkül. Ha józanul és becsületesen ítéljük meg magunkat, akkor nem lehetünk valami nagyra önmagunkkal. Kiváltképpen az Úrhoz való imádságunkban nem tudunk semmit felmutatni. Nem beszélhetünk érdemeinkről, mert nincsenek. Egyedül csak az irgalomra hivatkozhatunk: "Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!" (13. vers).

 A gonoszok mind haragszanak. Haragjukat el kell szenvednünk, mert elhivatásunk jele az. Ha e világból valók volnánk, a világ szeretne minket, de mert nem tartozunk e világba, a világ gyűlöl minket. Az a vigasztalásunk lehet azonban, hogy az emberek haragja is csak Isten dicsőségét növeli. Amikor a gonoszok haragjukban megfeszítették Isten Fiát, akaratlanul is az Úr szándékát teljesítették, és ugyanezt teszik még ma is számtalan esetben az Istentől távol élő emberek.

 Ez az Ige olyan, mint egy ígéret: ha megalázzuk magunkat, Isten felemel. Az alázatosság megbecsüléshez vezet: az alázat a felemeltetéshez vezető út. Isten keze, amely megaláz minket, egyben várja is, hogy mikor emelhet fel, mikor vagyunk már elég erősek ahhoz, hogy áldását elviselhessük. A győzelem ára a meghajlás. Sokan hajlonganak az emberek előtt, mégsem kapják meg a remélt előnyöket. Aki azonban Isten keze alatt alázza meg magát, azt az örökkön örökké kegyelmes Úr meggazdagítja, felemeli, megsegíti és megvigasztalja.

Nekem mondja ezt az Úr? Ha ismerem az Ő nevét, akkor igen. Áldott legyen az Úr, hogy nem vagyok idegen a számára. Próbára tettem, megismertem Őt, és ezért bízom benne. Tudom, hogy az Ő neve bűnt gyűlölő Isten, mert Szent Szelleme ereje által megtanultam, hogy soha nem tűri el a gonoszt. De úgy is ismerem Őt, mint Krisztusban bűneimet megbocsátó Istent, mert vérével eltörölte minden vétkemet. Az Ő neve hűség, és én ezt tudom, mert soha nem hagyott el, még akkor sem, amikor a bajok megsokasodtak körülöttem.