A Biblia nem azt mondja, hogy Isten egy ember bűne miatt büntette az egész emberiséget, hanem hogy a bűn adottsága - az, hogy igényt tartok saját magamra - egy ember által hatolt be az emberiség életébe. De sokkal mélyebb kijelentés az, hogy egy másik EMBER magára vette és el is törölte az emberiség bűnét (Zsid 9,26).
Köszönd meg Istennek, hogy látást ad arra nézve, mivé kell lenned. Megláttad, de még nem érted el. Amikor lent vagyunk a völgyben, - ahol próbára vagyunk téve, hogy a választottak közé tartozunk-e, - innen a legtöbben közülünk visszafordulnak. Nem vagyunk felkészülve azokra az ütésekre, amikre szükség van, hogy kiformálódjék a látás szerinti lényünk. Megláttuk, hogy nem vagyunk azok, akikké Isten akar tenni, de engedjük-e, hogy Isten "az igazi formára és használatára kovácsoljon"? Az ütések mindig hétköznapi módon és közönséges emberek által érnek bennünket.
"Mi miért nem űzhettük ki azt?" A felelet a személyes kapcsolat Jézus Krisztussal. Ez a faj nem megy ki semmire, csak ha koncentráljuk magunkat - és ismét megkettőzve is koncentráljuk magunkat Őreá. Mindaddig nélkülöznünk kell ezt a hatalmat, mint a tanítványoknak is, amíg a saját alkatunkból merített gondolataink alapján próbáljuk végezni Isten munkáját, nem pedig úgy, hogy Őreá összpontosítjuk a figyelmünket. Meggyalázzuk Istent, ha - anélkül, hogy ismernénk Őt - nagy buzgósággal munkálkodunk érte.
Minden felemelő időszak után hirtelen lökéssel visszaesünk azokba a dolgokba, amelyek sem nem szépek, sem nem költőiek, nem is izgalmasak. A hegycsúcs magasságát le lehet mérni a völgy szürke robotján. Mégis a völgyben kell Isten dicsőségére élnünk. Látjuk az Ő dicsőségét a hegyen, de ott nem élhetünk. A megaláztatás völgyében válik hűségünk értékessé Isten számára, itt bizonyul hitünk valódinak. Legtöbben csak akkor tudunk valamit tenni, ha a hősi magaslaton járunk - szívünk természetes önzése miatt van ez.
Mindannyian átéltünk már olyan időket a hegyen, amikor Isten szemszögéből láttuk a dolgokat. Szívesen ott fent maradtunk volna, de Isten soha nem engedi meg, hogy ott megálljunk. Szellemi életünket az próbálja meg, hogy van-e erőnk a leszállásra. Ha csak a felemelkedésre van erőnk, akkor valami baj van. Nagyszerű Istennel együtt lenni a hegyen, és csak azért megyünk fel oda, hogy utána lejöjjünk az ördögtől megszállottak közé és őket is felemeljük.
Saját szellemi odaszentelésünket elhívásnak tekintjük. Amikor rendbe jövünk Istennel, Ő mindezt félresöpri; félelmetes fájdalommal jár át minket, és aztán odafordít valamihez, amiről nem is álmodtunk soha, majd egy pillanat alatt felvillan előttünk, mit is akar Ő és ezt mondjuk: "Itt vagyok, küldj el engemet!" (Ézs 6,8).
Könnyen megfeledkezünk arról, hogy Isten elhívása természetfeletti. Ha el tudod mondani, hol hallottad meg Isten hívását és mindent, ami csak rá vonatkozik, akkor kérdés, hallottad-e valaha is. Isten hívása nem így jön, mert természetfeletti. Tudatossá válhat az emberben úgy, mint hirtelen mennydörgés, vagy lassan világosodva, mint a hajnalhasadás. De bárhogyan jön is, mindig van benne valami természetfeletti, amit nem lehet szavakba foglalni; ezt a hívást mindig ragyogás kíséri.
Ennek a gazdag fiatal embernek az volt a szenvedélyes vágya, hogy tökéletes legyen. Amikor meglátta Jézus Krisztust, hasonló akart lenni hozzá. Amikor Urunk elhívja tanítványát, soha sem a személyes szentséget helyezi előtérbe, hanem a magamhoz való jogom teljes megsemmisítését és a vele való azonosulást. Olyan kapcsolatot vele, amibe semmi más kapcsolat nem fér bele. A Lukács 14,26-ban nincs szó megváltásról vagy megszentelődésről, csak feltétlen azonosulásról Jézus Krisztussal.
Urunk magatartása ezzel az emberrel szemben szigorúan visszautasító volt, mert Ő tudta, mi volt az emberben. Mi ezt mondtuk volna: "El ne szalasszuk ezt a jó alkalmat, hogy megnyerjük ezt az embert! Micsoda elképzelés volt, ilyen jeges fuvallattal megfagyasztani, visszariasztani őt!" Uradat nem kell soha mentegetned. Az Ő szavai addig sebeznek és sértenek minket, amíg már semmi bántani vagy sebeznivaló nincs bennünk. Jézus Krisztus nem kímél semmit - bármi legyen is az -, ami végül is tönkre tenné az Isten szolgálatában álló embert.
Amikor az oltárhoz mégy és ott eszedbe jut, hogy testvérednek van valami panasza ellened - tehát nem akkor, ha beteges érzékenységedben előkotorsz valamit. "Ha megemlékezel arról", azaz ha Isten Szent Szelleme eszedbe juttatja, "akkor menj el és békülj meg testvéreddel és azután jöjj és hozd fel ajándékodat". Soha ne állj ellent bensődben Isten Szent Szelleme finom indításának, amikor lelkiismereted legmélyéig nevel téged.