04.29 Ahol a lehetőségek véget érnek
„A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés." Zsidók 11,1
A hit a remélt dolgokat olyan valóságossá teszi, mintha már a miénk lenne, és rendíthetetlen bizonyítékot szolgáltat arról, hogy a keresztyénség láthatatlan, szellemi áldásai tökéletesen bizonyosak és valóságosak. A hit bizalom Isten megbízhatóságában. Meggyőződés arról, hogy amit Isten mond, igaz, és amit ígér, az meg fog valósulni.
- „az igazság felőli meggyőződést”.
- „bizalom”
- „meggyőződés”, ami erősebb a puszta véleménynél, bár gyengébb az eleve ismeretnél.
- „tényekre vagy ismeretre alapuló hitvallás”
- tárgya Isten,
- tartalma pedig a Messiás halála az ember bűneiért, az eltemetése, és a feltámadása.
„A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés." Zsidók 11,1
A jellem határozza meg, hogyan értelmezi valaki Isten akaratát (Zsolt 18,26-27). Ábrahám úgy értelmezte Isten parancsát, hogy meg kell ölnie a fiát. Csak egy rettenetes próba kínjának elszenvedése juttathatta el odáig, hogy ezt a hagyományos értelmezést figyelmen kívül hagyta. Isten nem tudta másképp megtisztítani a hitét. Ha őszinte hitünk szerint engedelmeskedünk Isten szavának, Ő minket is meg fog szabadítani olyan hagyományos értelmezésektől, amelyek torzítva mutatják be Őt. Sok ilyen hamis hiedelemtől kell megszabadulnunk, amilyen pl.
Isten szolgájának sokszor kell egyedül megállnia. Keresztyén életünk első szakaszán sok csalódás ér: emberek, akik világító fáklyák voltak, kilobbannak. Akik pedig egykor mellettünk álltak, elszakadnak tőlünk. Meg kell ezt szoknunk, hogy észre se vegyük, ha egyedül maradunk. "Mindnyájan elhagytak... de az Úr mellettem állott" (2Tim 4,16-17). Hitünk ne az elmúló, hanem a soha ki nem alvó fényre épüljön. Amikor "nagy" emberek elmennek, csak addig szomorkodunk, amíg megértjük, hogy menniük kellett. Az egyetlen, ami megmarad az, hogy mi magunk nézzünk Istenre.
„Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz." Róma 10,9
Jézus itt nem feddi tanítványait. Hitük valódi volt, de meg volt zavarva; a valóság tényei közepette nem működött. A tanítványok "szétszóródtak" ki-ki saját érdekeihez. Fogékonyak voltak olyan dolgok iránt, amelyeknek semmi közük sincs Jézus Krisztushoz. Miután a megszentelődésben teljesen összekapcsolódtunk Istennel, hitünknek meg kell valósulnia hétköznapi életünk minden helyzetében és körülményeiben. Szét kell szóródnunk, nem a munkába, hanem a belső pusztaságba, hogy ott megismerjük, mit jelent belsőleg elhalni Isten áldásaival szemben.
Parancsolóan szükséges a szellemi életben, hogy aláírjuk a halálos ítéletet a bűnre való hajlam felett. Minden érzelmi benyomásnak és észbeli meggyőződésnek erkölcsi döntéssé kell válnia a bűnre való hajlam, azaz az önmagunkhoz való jog igénylése ellen. Pál kijelenti: "Krisztussal együtt megfeszíttettem." Nem azt mondja: "Elhatároztam, hogy utánozom Jézus Krisztust" vagy "igyekszem Őt követni", hanem azonosítottam magam vele, teljesen eggyé lettem az Ő halálával.
Az Ószövetségben az Istenhez való személyes viszony az elkülönülésben vált láthatóvá. Ez jut kifejezésre Ábrahám életében, aki elkülönült hazájától, törzsétől és rokonságától. Ma ez inkább értelmi és erkölcsi elkülönülés azoktól, akik nekünk a legkedvesebbek, de nincsenek személyes kapcsolatban Istennel. Jézus Krisztus is nyomatékosan hangsúlyozta ezt (Lk 14,26).
„Ő pusztítja el őket..., te pedig kiűzöd és hamarosan kipusztítod őket." 5Mózes 9,3
"Most hisszük!" - Jézus megkérdezi: "Valóban hiszitek?" "Íme eljön az óra, amikor egyedül hagytok engem." Nem egy keresztyén munkás hagyta már magára Jézus Krisztust és a saját kötelességérzésétől, vagy a szükségérzettől hajtva fogott neki a munkának a maga feje szerint. Ennek az az oka, hogy nincs bennünk Jézus feltámadt élete. A lélek elvesztette bensőséges kapcsolatát Istennel, mert a saját elképzeléseire támaszkodott.