hit

Lehet-e szent ebből a bűnösből? Rendbe hozható még ez az elsodort élet? Erre csak egy válasz van: "Uram, Te tudod, én nem." Ne állj elő a vallásos józan ésszel és ne mondd: "Ó igen, egy kicsit több bibliaolvasással, odaadással és imádsággal majd meglátom, hogy lehetne véghezvinni." Sokkal könnyebb valamit tenni, mint Istenben hinni; mi összetévesztjük a félelem hangját az ihletettséggel. Ezért vannak olyan kevesen, akik együtt munkálkodnak Istennel és olyan sokan, akik érte buzgólkodnak. Sokkal szívesebben munkálkodunk érte, mint amennyire hiszünk benne.

Tegyük fel, hogy Isten olyat kér tőled, ami próbára teszi józan eszedet. Mit tennél akkor? Vonakodnál? Ha a fizikai világ területén megszoktál valamit, azt mindaddig teszed, amíg határozottan nem szakítasz ezzel a szokással. Ez a szellemi élet területén is így van. Újra meg újra nekirugaszkodsz, hogy megtedd, amit Jézus Krisztus kíván, de mindig újra visszafordulsz a döntő pontnál - amíg végre eltökélten átadod magad neki. "Igen, de - feltéve, hogy engedek Istennek ebben a dologban - mi lesz akkor?

Jézus Krisztus a józan ész szerinti aggodalmaskodást a tanítványnál hitetlenségnek tartja. Ha vettük Isten Szent Szellemét, Ő átjár minket és ezt mondja: "Hol jut szóhoz Isten ebben a baráti kapcsolatban, ebben az eltervezett nyaralásban, ezekben az új könyvekben"? Ő mindaddig rajta tartja ujját azon a ponton, amíg meg nem tanuljuk, hogy minden döntésben Ő legyen az első gondolatunk. Valahányszor más dolgokat teszünk az első helyre, zűrzavar támad.

Mihelyt Jézusnak e szavait mélyebben átgondoljuk, úgy találjuk, hogy ezek a legforradalmibb állítások, amiket emberi fül valaha is hallott. "Keressétek először Isten országát." Mi, még akik a legszellemibben gondolkoznak is, fordítva következtetnek. "De élnem kell, ennyi meg ennyi pénzre van szükségem, ruházkodnom kell, ennem kell... azaz életünk fő gondja nem Isten országa, hanem hogy hogyan rendezzük be ügyesen az életünket.

Nézd, hogy nőnek a mező liliomai: egyszerűen csak vannak. Nézd a tengert, a levegőt, a napot, a csillagokat és a holdat - mind csak vannak, és micsoda szolgálatot végeznek. Valahányszor tudatosan igyekszünk hasznossá lenni, mindannyiszor megrontjuk azt a befolyást, amit Isten akar rajtunk keresztül kiárasztani. Jézus megmondja, hogy csak egy úton lehet szellemileg fejlődni: ha Isten az életünk középpontja.

A béketűrés több, mint a türelem. A szentnek az élete úgy van Isten kezében, mint az íj és a nyíl a vadász kezében. Isten olyat vesz célba, amit a szent nem lát: megfeszíti az íjat és a szent néha azt mondja: "Tovább már nem bírom ki..." Isten ügyet sem vet rá, csak feszíti az íjat tovább, amíg meg nem látja a célt, akkor kilövi a nyilat. Bízd csak rá magad nyugodtan Isten kezére! Miben van éppen most türelemre szükséged? A béketűrésben is tartsd meg hitben kapcsolatodat Jézus Krisztussal. "Ámbár megöl engem, mégis bízom benne" (Jób 13,15. angol fordítás).

A tűrés nem közönyösség. A tűrés erős sziklához hasonlítható, amely minden viharral szembenéz. A tűrés forrása az, ha látjuk Istent, mert ez belsőleg megvilágosít. Mózes nem azért tartott ki, mert helyes fogalmai voltak a jogról és a kötelességteljesítésről, hanem mert látta Istent. "Erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant" (Zsid 11,27). Aki látja Istent, az nem egy ügynek vagy külön célnak szolgál: magának Istennek szolgáltatja ki magát. Hogy egy indítás Istentől van-e, azt abból tudod meg, hogy az Ő Szelleme sugallja.

Egy ideig tudatában vagyunk annak, hogy Isten törődik velünk, csak amikor Isten elkezd bennünket felhasználni vállalkozásaiban, szánalmas képet vágunk, próbákról és nehézségekről beszélünk. Holott Isten egész idő alatt a kötelességünket végezteti velünk, jelentéktelen emberekkel. Senki nem szeretne szellemileg jelentéktelen lenni, ha segíteni tudna magán. De elvégezhetjük-e kötelességünket, amikor Isten már bezárta az üdvösség kapuját?

Természetünk hajlamos arra, hogy számítgassunk és mérlegeljünk, ezért a bizonytalanságban rosszat látunk. Úgy képzeljük, hogy valamilyen célra kell törnünk, pedig a szellemi életnek nem ilyen a természete. A szellemi élet természete az, hogy bizonyosságunk van a bizonytalanságban is, ezért sehol sem rakunk fészket. A józan ész azt mondja: "Tegyük fel, hogy ha ilyen helyzetben lennék..." Nem tudjuk belegondolni magunkat olyan helyzetbe, amiben még nem voltunk.