szolgálat

A természetes szeretet viszonzást vár, de Pál így szól: Nem bánom, hogy szerettek-e vagy nem; kész vagyok magamat megszegényíteni teljesen, nem annyira a ti érdeketekben, hanem azért, hogy Istenhez juttathassalak. "Ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus jótéteményét, hogy gazdag lévén szegénnyé lett érettetek" (2Kor 8,9). Pál is egészen így gondolkozott a szolgálatról: "Nem bánom, akármilyen különcködésnek tűnik, ahogyan odaadom magam, boldogan teszem." Ez volt Pál öröme.

Pál ugyanúgy fogja fel a szolgálatot, mint Urunk: "Én tiköztetek olyan vagyok, mint aki szolgál" és "Úgy tekintsen minket az ember... mint Krisztus szolgáit tiértetek" (1Kor 4,1). Nekünk az az elképzelésünk, hogy a szolgálatra elhívott ember más emberektől eltérően, különleges életformára is el van híva. Jézus Krisztus szerint arra van elhíva, hogy mások "lábtörlője" legyen; szellemi vezetőjük, de sohasem felettesük. "Tudok megaláztatni is" - mondja Pál (Fil 4,12).

Akarsz-e áldozattá lenni a hívők szolgálatára - kész vagy-e kiontani véred italáldozatként mások hite oltárán? Vagy ezt mondod: Most még nem adom oda magam áldozatul, nem óhajtom, hogy Isten válassza meg a munkámat, majd én magam választom ki saját odaszentelésem színfalait, szeretném, ha lenne arra méltó közönségem, akik felfigyelnek rám és ezt mondják: Jól csináltad!

Pál látomása a damaszkuszi úton nem múló fellángolás volt, hanem olyan látomás, amely világos és nyomatékos utasításokat tartalmazott, és ő maga mondja: "Nem voltam engedetlen a mennyei látás iránt" (19). Urunk valóban ezt mondta Pálnak: Egész életedet hatalmamba veszem: ne legyen más szándékod, törekvésed vagy célod, mint amit én tűzök ki eléd! "Ő nékem választott edényem" (Csel 9,15).

"Adj innom!" (Jn 4,7). Hányan csak saját szomjúságuk csillapításáért tapadnak rá Jézus Krisztusra, holott nekünk kellene Őt megelégítenünk. Túlcsorduló szívvel a végsőkig odaszántan kellene neki adnunk mindenünket, nem pedig a magunk megelégítésére igénybe venni az Ő erejét. - "Lesztek nekem tanúim" - (Csel 1,8) - ez szeplőtelen, meg nem alkuvó és megvesztegethetetlenül az Úr Jézusnak odaszentelt életet jelent, amely örömet szerez neki, bárhova állít is minket.

Isten hívása nem valamilyen különleges szolgálatra szól. Lehet, hogy én így értelmezem, mert Isten természetével kapcsolatba jutva kialakult bennem, hogy mit szeretnék tenni Őérte. Isten hívása alapvetően az Ő természetét fejezi ki, az én szolgálatom pedig abból adódik, ami beleillik az én természetembe. A természetes élet elhívását Pál apostol így fejezi ki: "Amikor az Istennek tetszett, hogy kijelentse az Ő Fiát énbennem, hogy hirdethessem Őt (azaz szentség által kifejezésre juttassam) a pogányok között...".