„Hitben áldotta meg a haldokló Jákob József mindegyik fiát, és botja végére hajolva imádta Istent" (Zsid 11,21).

Milyen megdöbbentő, hogy az újszövetségi író éppen a nyilvánvaló gyengeségnek ezt az ábrázolását választotta Jákob hitének jellemzésére. Péniél, a maga megnyomorító isteni érintésével valóban azt jelentette, hogy vége a másik embernek, akiben szinte túlcsordult a természetes energia. Helyébe a mindig Istennel élő és Őt imádó kegyes fejedelem lépett.

„Szólt pedig a Szellem Fülöpnek: Menj oda és csatlakozzál ehhez a kocsihoz!" (Csel 8,29).

„Nem azért szállottam le a mennyből, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem" (Jn 6,38).

„Mindazonáltal merészkedtek felmenni a hegy tetejére; de az Úr szövetségének ládája és Mózes meg sem mozdult a táborból. Alászállt azért az Amálek és a Kananeus...és megverték őket" (4Móz 14,44-45).

A tíz kém visszatért Kádes-Barneába, de az általuk hozott hírek hallatán Izrael fellázadt, és nem volt hajlandó bemenni Kánaánba. Amikor azonban Isten arra ítélte őket, amit maguk választottak, ismét fellázadtak, és most saját erejükből próbáltak előnyomulni.

„Megfélemlett azért Dávid azon a napon az Úrtól" (2Sám 6,9).