vigasztalás

ITT PÁL azzal foglalkozik, hogy hogyan viszonyuljanak a hívők a vénekhez, egymáshoz és a kívülvalókhoz. Ismerjék el a véneket, és megkülönböztetetten szeressék őket (5,12-13). Ezt nehéz munkájukért tegyék, és a terhek miatt, amelyeket hordoznak, amikor munkálkodnak a gyülekezetben. Ha az ilyen embereket helyesen értékelik, akkor a gyülekezet aláveti magát vezetésüknek és tanácsaiknak. Utasítja a hívőket, hogy egymással legyenek békességben (5,13). Ne legyenek hitszakadások egy gyülekezetben, mert ez a bizonyságtételt semmivé és hiábavalóvá teszi.

ENNEK a fejezetnek az első verseit figyelembe véve ne felejtsük el, hogy voltak, akik szemben álltak Pállal. Ez még inkább figyelemre méltóvá teszi köszöntésének gyönyörű szívélyességét, ahogyan megszólítja őket. Beszél szeretetéről, és a következő szóval kezdi: „kegyelem". Van vigasztalása számukra, amelyről elismeri, hogy Istentől jön. Szenvedései Isten új kijelentésére vezették, amelyet új névvel fejezett ki, olyan névvel, amely csodálatosan gyengéd: „irgalmasságnak atyja és minden vigasztalásnak Istene" (3. v.).

AZ EBBEN a beszélgetésben bevezetett téma azt a célt szolgálta, hogy vigasztalja a szomorkodó tanítványokat. Jézus, Aki nyugtalankodott testben^[1](11,33), lélekben (12,27) és szellemben (13,21); most azt mondja övéinek, hogy „ne nyugtalankodjék a ti szívetek". A szív nemcsak az érzéseknek, hanem a hitnek is a székhelye (Róm 10,10). Nekik most már hit által kell járniuk, és a nyugtalankodó szív hatástalanítaná a hitet.