Ábrahám emlékezetes alkalommal kapta (nyerte) ezt a különleges ígéretet (áldást). Éppen elrendezett egy családi viszályt. Ezekkel a szavakkal tette ezt: "Ne legyen viszály köztem és közted... hiszen rokonok vagyunk" (1Móz 13,8). Ezért nyerte el a békesség teremtőinek szóló áldást. A békességet adó Úr örömmel adja kegyelmét azoknak, akik békességre törekszenek. Ha mélyebb közösségre vágyunk az Úrral, még jobban keresnünk kell a békesség útját.
Gyermekeinkben természet szerint nincs még Isten Szelleme, amint azt tapasztaljuk is. Sok mindent látunk bennük, ami aggodalomba ejt jövőjük felől, és ez szorongó imádságra késztet. Ha fiúnk rossz útra tér, komolyan könyörgünk érte, hogy ne hagyja őt Isten elveszni, vezesse a helyes útra. Jobban szeretnénk, ha lányunk is inkább alázatos szívű hívő lenne, mint divatos kis királynő. Ez az igevers bátorítson komoly reménységre bennünket, hiszen bátorítás az előtte levő vers is: "Ne félj szolgám, Jákób", és ez oszlassa el félelmünket.
Pált arra választotta ki az Úr, hogy lássa és hallja, amint a mennyből szól hozzá. Ez önmagában is nagy kiváltság volt, de Isten célja nemcsak ez volt, az üzenet Pálon keresztül másokhoz is, minden emberhez szólt. Nem is rekedt meg Pálnál, ő volt az, akinek Európa az evangéliumot köszönheti.
A kegyelem nemes érccé változtat minket, de ehhez szükségszerűen a tüzes kohón kell átmennünk. Megijedünk ettől, inkább maradunk a mezőn békén heverő, de értéktelen kőnek? Ha igen, akkor a rosszabbik részt választottuk, mint Ézsau, aki egy tál főzelékért eladta elsőszülöttségi jogát. Nem, Uram, inkább vess minket a tüzes kohóba, mint hogy távol kerüljünk Tőled!
Az elmúlástól félni hasznos dolog. A vakmerőség viszont nem vall bölcsességre. Vannak időszakok az életünkben, amikor úgy érezzük: ha most nem kapunk valami különös támogatást, elsüllyedünk. Íme, Isten a jobbját nyújtja, hogy támaszkodjunk rá. Figyeljük meg ígéretét: nemcsak a kezét nyújtja, bár az eget és a földet is fenntartja, hanem jobbját: hozzáértéssel párosult erejét, legteljesebb hatalmát. Sőt, ez még nem minden, hanem "győzelmes jobbjával" támogat.
Elifáz ebben a versben nagy igazságot mondott ki, sok ihletett Ige összefoglalását. Kedves olvasóm, letaglózott a bűn? Rommá lett az életed? Ellened fordult az Úr, úgyhogy anyagilag csődbe jutottál, szellemileg letörtél? Vajon nem tulajdon ostobaságod juttatott-e romlásra? Ha így van, akkor első dolgod az legyen, hogy visszatérj az Úrhoz. Mélységes bűnbánattal és őszinte hittel térj vissza lázadásodból. Ezt meg kell tenned, hiszen te fordultál el attól, aki szolgájának vallottad magadat.
A város tele van sürgéssel-forgással, aki nap mint nap benne jár, érzi, hogy ez mennyire felőrli az embereket. Csupa lárma, kavargás, nyüzsgés, fájdalmasan nehéz robot: sok a kísértése, veszedelme és gondja. De ha Isten áldásával megyünk oda, eltűnik a nehézségek éle. Ha áldásával maradunk ott, örömet találunk kötelességeink teljesítésében, és erőt kapunk feladataink elvégzéséhez.
Számomra Krisztus drága vére vigasztalás, Isten előtt pedig szabadulásom záloga. Még amikor magam képtelen vagyok is azt észlelni, Isten Krisztus vérére néz, és elmegy mellettem, "kihagy" az ítéletből. Ha éppen elhomályosodnak hitem szemei, akkor is biztonságban lehetek, mert Isten szemei nem homályosodnak el, Ő állandóan látja a nagy Áldozat vérét. Micsoda öröm ez!
Itt hagyott minket, mégsem maradtunk árván. Vigasztalónk elment, mégsem vagyunk vigasztalanok. Az a vigaszunk, hogy Ő visszajön, és ez a vigasz elegendő ahhoz, hogy megerősítsen bennünket hosszúnak tűnő távolléte alatt. Krisztus már úton van hozzánk; azt mondta: "Bizony, hamar eljövök" (Jel 22,20); (sietve) már közeledik felénk. Azt mondja: "Eljövök! - és jövetelét semmi nem akadályozhatja meg, semmi nem késleltetheti még egy negyed órával sem. Külön hangsúlyozza: "Eljövök hozzátok", és ez így is lesz. Ő közvetlenül népéhez és népéért fog eljönni.
Alakjában nem, de tartalmában ez is igéret. Sőt, több ígéret ötvözete. Rubintok, smaragdok és gyémántok koszorúja arany foglalatban. Olyan kérdés ez, amelyet sohasem lehet úgy megválaszolni, hogy az nekünk bármilyen szívbéli aggodalmat okozzon. Mit tagadhatna meg tőlünk Isten, miután már nekünk adta Jézus Krisztust? Amire csak a menny és a föld között valóban szükségünk van, azt mind megadja nekünk. Hiszen ha adakozó jóságának határa lenne, nem adta volna oda tulajdon Fiát értünk.