Újszövetség

A hívő ember helyes viszonyulása önmagához (3. v.) magában foglalja a józan gondolkodást, amely el fog kerülni kétféle szélsőséget. Saját fontosságunk túlzott elképzelése senkit sem fog megtéveszteni, csak saját magunkat; Istennek az sem tetszik, ha haszontalannak gondoljuk magunkat, amikor Ő alkalmassá tett rá, hogy hasznosak legyünk. A józan gondolkodás ismeri a határokat, és hálásan fogad minden Isten által adott képességet arra, hogy másoknak szolgáljunk. Hasonlítsuk össze a „hit mértékét" az Ef 3,8; 4,7-tel.

„SZÁNJÁTOK ODA" (adjátok oda)! Ez visszhangzik a 6,13.16.19-ből. Noha ez önkéntes cselekvés, nem ajándék, hanem egyszerűen Isten jogainak helyes felismerése (1Kor 6,20). Az, hogy megvásárolt bennünket, jogcímet adott neki hozzánk - de odaszánásunk ad neki tulajdonjogot. Az igeidő döntő, egyszer s mindenkorra szóló vállalást jelent (amely hasonló a katona hűségesküjéhez), a jövőbeli következmények elfogadását, még ha azok nem is láthatóak előre. Az oltáron lévő áldozat meghalt, és számára mindennek vége volt, de a mienk égő áldozat naponta állandóvá téve.

A 33. VERS fényében problémákra kell számítanunk, de csak még több lesz, ha el nem fogadjuk, hogy Isten ugyanúgy, mint az ószövetségi időkben, még mindig törődik a nemzetekkel (ApCsel 17,26-27).

PÁL IZRÁEL szellemi állapotában saját megtérés előtti állapotának tükörképét látja. Hasonlítsuk össze az 1-4. versben a buzgóságra, a tudatlanságra és a becsületességre vonatkozó utalásait a következő igehelyekkel: Fil 3,5-6; 1Tim 1,13. Az emberi büszkeség elzárta elméjüket a jól ismert írásokból fakadó következtetések elől, és megcsalta őket, hogy azt higgyék, hogy az isteni ideál elérhető saját erőfeszítéssel.

HA PÁL olvasói közül bárkit is megkísértene az a gondolat, hogy az az elkeseredett üldözés, amelyet honfitársai folytattak ellene, megkeserítette őt és elidegenítette tőlük együttérzését, akkor megható bizonyságtételei elegendőek lesznek arra, hogy eloszlassák az ilyen hamis benyomásokat. (Hús)test szerinti vérrokonai iránti szeretete kétségtelen volt, és az igazi Izráel számára megígért jövőbe vetett bizalma töretlen.

A felmerülő problémák közül csupán kettőt érinthetünk most.

EZEKET a fejezeteket néha szinte úgy tekintették, mint valamiféle elkalandozást, hogy Pálnak mindig jelen lévő fájdalma Izráel miatt (9,1-5) hirtelen belesodorta őt valamilyen, a tárgyhoz nem tartozó előadásba Izráel bukásának a titkáról, újra felvéve azt a témát a 12,1-ben, amelyet megszakított a 8. fejezet végén. Ebből a szempontból az „Isten irgalma", amelyre alapozza kívánságát önmaga teljes kiszolgáltatásáról, a 8,38-39 bizonyosságára utal, hogy semmi sem választhatja el a hívőt az Isten szeretetétől.

HA a mindenható és szerető mennyei Atya gyermekei vagyunk, azt várhatjuk, hogy sima és kényelmes utunk lesz örök hazánkba? Az írás bőséges figyelmeztetést tartalmaz, hogy az ilyen hamis várakozásoknak csalódás lesz az eredménye. Nem vagyunk mentesek betegségektől és háborgatásoktól, amelyek az emberi fajra jellemzőek ebben a világban, amelyet tönkretett a bűn (22-33. v.). Valójában a Krisztushoz való hűség a normális emberi sors feletti szűkölködésbe juttathat, hogy az üldözésről ne is beszéljünk (35. v.).

PÁL a „törvény" szót nemcsak Isten törvényére használja, hanem elvi értelemben is, vagyis a tevékenység egységes módjára. Új természete gyönyörködött Isten törvényében, ezzel szemben azonban látott egy másik (elvi) törvényt a tagjaiban működni, hogy amikor jót akart tenni, a gonosz volt vele szemben (7,21-23).

A HÍVŐ ember bűnhöz való viszonyának most további szempontjait mutatja be:

EZ a fejezet azzal foglalkozik, hogy milyen a viszonya a megigazult bűnösnek a bűnhöz, nem az érvelés hosszan tartó gondolatmenetével, hanem illusztrációk sorozatával, amelyek némiképpen egymásba fonódnak, mert nincsen olyan analógia az emberi életben, amely pontosan megfelelne a szellemi viszonyoknak.