EZ a fejezet azzal foglalkozik, hogy milyen a viszonya a megigazult bűnösnek a bűnhöz, nem az érvelés hosszan tartó gondolatmenetével, hanem illusztrációk sorozatával, amelyek némiképpen egymásba fonódnak, mert nincsen olyan analógia az emberi életben, amely pontosan megfelelne a szellemi viszonyoknak.
(1.) Bemerítkezés. Természet által azonosultunk Ádámmal, és a halál büntetése alatt vagyunk. Isten kegyelme azonban Krisztussal azonosít bennünket. Amikor Krisztus meghalt, Isten úgy tekintett minket, hogy vele együtt meghaltunk. Amikor Krisztust eltemették, Isten vele együtt eltemetve látott minket. Az „óembernek" ezzel vége lett, már ami Isten szempontját illeti. De itt a feltámadás csodája teljesen új helyzetet vezet be (5,17). Amikor Krisztus feltámadt, Isten vele együtt új életre látott feltámadni bennünket. (Kövessük nyomon a „vele" szót a Kol 2,12-3,4-ig terjedő szakaszban.) A hívő ember, aki tudatosan aláveti magát a bemerítkezés rendelkezésének, ezáltal jelzi, hogy elfogadja a helyzetet Isten szempontjából. Minthogy a halott többé nem reagál régi környezetére, a hívő ideális esetben nem válaszol a bűn hívására. Ehelyett, minthogy Istennek él, Isten akaratára reagál, és jár az élet újságában. Pált (mint Sault) felszólították, hogy merítkezzen be, vagyis, hogy „mosd le a te bűneidet" (ApCsel 22,16); ezt a kifejezést megállapításaink fényében kell értelmezni.
(2.) Megfeszítés. Ebben a szakaszban a halálnak egy másik szempontja tárul fel, hogy hangsúlyozzon egy olyan dolgot, amelyet a bemerítkezés nem ábrázol. Krisztust megfeszítették, és Isten minket is megfeszítettnek számít vele együtt. A kereszthalál általában hosszan elhúzódó folyamat. Pilátus meglepődött, hogy Krisztus olyan hamar meghalt (Mk 15,44). Azonban, noha egy gonosztevő napokon keresztül haldokolhat, a test, amelyben bűntettét végrehajtotta, „elpusztult"; a keresztre feszítés hatástalanná tette. Semmit sem tehetett már. Szíve változatlan maradhatott, de tevékenységének vége lett. Egyesek szerint a bűntársak, akiknek a megfeszített ember eszközük lehetett, tudták, hogyan kell levenni a keresztről és életre kelteni, hogy újra kezdhesse régi útjait az ő szolgálatukra. Úgy kell tekintenünk régi természetünket, mint amely nem tud megváltozni azáltal, hogy megfeszítették Krisztussal. Ugyanúgy, ahogyan az „óember"-nek egy bizonyos szempontból a sírban kell maradnia, ebből a másik szempontból a kereszten kell maradnia, annak ellenére, hogy a bűn azon erőlködik, hogy visszaszerezze, mint szolgáját, mint rabszolgáját.