...ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. (Jn 12,24)
Ezzel a képpel Jézus a saját sorsát szemléltette. De ugyanez illik mindenkire, aki hűségesen követi őt. El lehet tenni egy búzaszemet a vitrinbe, s akár évszázadok múlva is meglesz, de senkinek semmi haszna belőle. Vagy el lehet vetni a földbe, s akkor elpusztul, de önmaga többszörösét termi, kenyér lesz belőle.
Ha félti magát egy hívő, a hite akkor is megmaradhat, de élete meddő lesz, senkinek semmi haszna belőle. Ám ha kész feláldozni magát, ő maga belepusztul ugyan, de termékeny, gazdag élete lesz.
Sokan félnek ettől, pedig minden hívő ember életében eljön egy pillanat, amikor döntenie kell, hogy vállalja-e a gabonamag sorsát. Kész-e átadni Isten rendelkezésére nemcsak sok mindent, hanem mindent. Kész-e nemcsak szakítani mindennel, amit Isten bűnnek ítélt az életében, hanem lemondani régi vágyakról, dédelgetett tervekről, nemes célokról is, és azt tenni, amit Isten vár tőle. Az ilyen hívővel Isten közli önmagát, s olyan erőt, mondanivalót, lelki gazdagságot kap, amit korábban nem tapasztalt. Minden, ami nem kerül be a földbe, és nem hal meg, ezt akadályozza. Ezért van sok langyos, erőtlen, tétova, meddő életű keresztény. Aki egészen alárendeli magát Krisztus uralmának, az Istent tudja adni másoknak, és lelki teljesítményeiben mindig felülmúlja önmagát.
Ábrahámnak ez a pont Izsák feláldozása volt. Amit aztán nem kívánt tőle Isten, de ki kellett derülnie, hogy fontosabb-e neki az Úr még a fiánál is.
Isten általunk végzett munkáját minden akadályozza, ami a régi életünkből való. Miért féltjük azt, ami csak hátráltat küldetésünk útján? Jézus mindig többet ad, mint amit elkér. Adja már itt a vele való közösséget, a másoknak gyümölcsöző életet, s odaát az ő mennyei dicsőségét. Mi az, amihez érdemes ragaszkodnunk ezek helyett?