Mert nincs erőnk ezzel a nagy tömeggel szemben, amely ellenünk támad... csak rád tekintünk.(2Krón 20,5-12)
Az ellenség tehát közeledik, védekezésre nincs se idő, se mód. Mit tesz ilyenkor egy felelős vezető és a nép? A nép összegyülekezett a jeruzsálemi templomba, a király pedig mindenki füle hallatára elmondott ott egy megrendítő imádságot. Mert sem a hívő hite, sem imaélete nem magánügy. Ebben az esetben a legteljesebb mértékben közügy volt.
Ez nem mutatvány, nem zavarában tesz valami rendkívülit, hanem mindig így szokta. Beszélget mennyei Atyjával. Ha öröme van, akkor is, ha bánat éri, akkor is, jóban, rosszban - mindig.
Kinek vallja Istent? „Te vagy Isten a mennyben, aki uralkodsz a népek minden királyságán! A te kezedben van az erő és a hatalom, és senki sem állhat meg veled szemben." Aztán emlékezik Isten nagy tetteire és igéreteire, s máris biztos talajt érez a lába alatt.
Kinek látja az ellenséget? Onnan akarják kiűzni Jósáfát népét, ahova Isten helyezte őket. Tehát így Istennel kerültek szembe. Akkor pedig nem nekik kell legyőzniük őket, ez az Úr harca. Máris oldódik a szív szorongása, s egyre nagyobb kíváncsisággal várja, mit fog cselekedni Isten.
És kinek látja önmagát? „...nincs erőnk ezzel a nagy tömeggel szemben. Nem tudjuk, mit tegyünk, csak rád tekintünk." Az igazi imádság ilyen őszinte. Jézus így tanított erről a hegyi beszédben: úgy imádkozzatok, ahogyan a kisgyerek beszél apjához, akiben bízik, és akiről tudja, hogy szereti őt!
Ilyen természetes-e számunkra az imádság, hogy nemcsak baj esetén, hanem folyamatosan kapcsolatban vagyunk Istennel? Hisszük-e, hogy a ma is cselekvő Úr, aki ki tud szabadítani emberileg reménytelen helyzetből is? Szoktunk-e imádkozni ilyen hittel népünkért? Gyakoroljuk saját hitünk erősítésére, hogy elsoroljuk hálával Isten tulajdonságait és nagy tetteit! Ő ígérte: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem." (Zsolt 50,15)