Saul pedig egyetértett István kivégzésével... pusztította az egyházat... (ApCsel 8,1.3)
Mielőtt valaki találkozik Jézus Krisztussal, ő előkészíti az embert erre az eseményre. Isten kegyelmének van ilyen előkészítő munkája. Így történt ez Saul-Pállal is, aki még fiatal farizeus korában végignézte az első keresztény vértanú, István kivégzését.
István a jeruzsálemi keresztény gyülekezet diakónusa volt, vagyis az ottani szeretetszolgálatban dolgozott. Emellett azonban jó igehirdető is volt, aki különös erővel tudott beszélni Jézus Krisztusról. A gyülekezet ellenségei nyilvános vitára hívták ki, ahol ő nagyon szelíden, de nagy szellemi fölénnyel győzött. Ezt nem tudta elviselni a hatóság, és „fogukat csikorgatva" rárohantak, s a városon kívül agyonkövezték. Saul vigyázott az ítélet végrehajtóinak a ruháira.
S amit látott és hallott, arra még húsz évvel később is úgy emlékezett, mint élete egyik legfontosabb élményére. Mert István, miközben záporoztak rá a kövek, nem átkozódott, hanem imádkozott. Két mondatát tisztán lehetett hallani: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!" és „Uram ne ródd fel nekik ezt a bűnt!"
Saul ilyet még nem hallott. Ez az ember imádkozik az ellenségeiért, Isten kegyelmét kéri nekik. Akkor őérte is imádkozik? Ő is részese ennek a bűnnek? István úgy készül meghalni, mint aki valami ismerős helyre utazik, ahol várják. Semmi hisztéria, semmi bosszúvágy. És úgy beszél ehhez a Jézushoz, mint aki itt van, mint akivel ő együtt él, akivel össze szoktak, értik egymást. Mégis igaz lenne, amit ezek a hívők Jézusról beszélnek?
István hitvalló magatartásában valami krisztusival találkozott Saul. Krisztus-kiáradás történt ott, s ez a másutt nem tapasztalt hiteles szeretet kezdte összetörni az ő kemény szívét. Ennyire valóságos az, hogy egy megszentelt életű hívőben Krisztussal találkozhatnak mások.
Bennem él már Krisztus?