...az Úr kezében van a háború, és ő ad a kezünkbe benneteket. (1Sám 17,47)
A filiszteusok állandóan támadták Izraelt, mindig újra védekezésre kényszerítették őket. Egyik alkalommal úgy akarták eldönteni a csatát, hogy egy óriás harcosuk, Góliát, párbajra hívott valakit Saul király seregéből. Naponta kétszer kiállt, szidta a sereget és Istenüket, és dicsekedett. A filiszteusoknak sokkal fejlettebb haditechnikájuk volt. Senki nem merte vállalni, hogy megvív vele.
Akkor ment oda Dávid, aki élelem-utánpótlást vitt a bátyjainak. Hallotta, hogy Góliát káromolja Istent. Csodálkozott, hogy senki nem áll ki ellene, hiszen Dávid hite szerint ez a párbaj már eldőlt: aki Istent káromolja, az vele találja szemben magát, és Isten ellen nem győzhet.
Éppen ezért jelentkezett a viadalra. Túl fiatalnak és gyakorlatlannak találták, de beleegyeztek. Dávid mint pásztorfiú bottal járt és parittyát használt. Góliát gyalázni kezdte őt is, ő azonban kilőtt egy kövecskét, ami a páncélba öltözött óriást ott találta el, ahol a sisakrostély mellett egy kis rés volt a halánték táján. Góliát megszédült, a földre esett, Dávid pedig saját kardjával vágta le a fejét.
A filiszteusok megfutamodtak, s évekig nem támadták meg Izraelt.
A katonák így látták: Góliát olyan nagy, hogy lehetetlen legyőzni. Dávid így: Góliát olyan nagy, hogy lehetetlen nem eltalálni. Ő nemcsak a látható erőviszonyokkal számolt, hanem számolt Isten mindenek feletti erejével, és számított rá. Ezt jelenti hinni. Nem ő akarta legyőzni az óriást, csak azt akarta, hogy derüljön ki: Istent gyalázva nem lehet győztes senki.
Merek én így számolni Istennel?