És megtudja mindenki a földön, hogy van Isten Izraelben. (1Sám 17,46)
Dávid és Góliát története nagyon fontos igazságokra hívja fel a figyelmünket:
Aki a hit szemével nézi a valóságot, az a teljes valóságot látja. A rettegett óriást azonnal lefokozza: ez egy körülmetéletlen pogány, mi pedig Isten szövetséges népe vagyunk. Nemcsak a túlerő és a technikai fölény számít, hanem hogy kinek az oldalán van Isten!
Aki látja Isten páratlan nagyságát, az nem kerül a félelem igézetébe. Saul seregét az jellemezte, hogy „megrettentek és igen féltek". Ez már fél vereség. Ők csak Góliát méreteit és fegyverzetét látták, Dávid viszont elmondta neki: „Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, de én a seregek Urának, Izrael csapatai Istenének a nevében megyek ellened, akit te kicsúfoltál. Még ma kezembe ad az Úr..."
Mivel így bízik Istenben, ezért mer a hívő ember más eszközökkel harcolni. Dávid egyszerű parittyával, amit azonban Isten irányít majd. És az ilyen ember jobban bírja idegekkel is. A győzelemhez vezető legbiztosabb út Isten nevének komolyan vétele. A bukáshoz vezető út: Isten nevének gyalázása.
Dávid emlékezett arra, hogyan szabadította meg őt Isten már a vadállatok karmai közül is.
Ezzel a nagy hittel bírja az ember a magányt is - milyen egyedül van ott, még a testvérei is csak csúfolják! Akinek azonban Istennel ilyen közössége van, az soha nem lesz magányos. Még ő bátorítja a királyt és a harcosokat: „Senki se csüggedjen el emiatt, elmegy a te szolgád, és megvív ezzel a filiszteussal."
Merünk-e mi hasonló éles helyzetekben ilyen életveszélyesen is bízni Istenben? Nem a szerencsében vagy a magunk rátermettségében, hanem a személyes, élő Istenben, akiről sok mindent tudunk, s akinek a szabadítására hittel várunk. Aki valóban bízik benne, azt nem hagyja megszégyenülni.