Elmúlt az aratás, véget ért a nyár, és mi nem szabadultunk meg! (Jer 8,20)
Az a nyár, amiről itt Jeremiás ír, a Kr. e. 587. év nyara volt. Ezt követően Nebukadneccar babiloni király hadai a földdel tették egyenlővé Júda városait, köztük Jeruzsálemet és a templomot is.
Az előző fejezetben Isten részletesen elmondja, hogy miért. „Loptok, gyilkoltok, paráználkodtok, hamisan esküsztök", pogány környezetetek hatására az ég királynőjének és egyéb bálványoknak áldoztok, asztrologiát és más sötét babonaságot gyakoroltok, mindezt leöntitek vallásos mázzal, és úgy vélitek, minden rendben van. Változni senki sem akar, „már pirulni sem tudnak".
Pedig az egyetlen menekvés az őszinte bűnbánat lenne, s akkor Islen nem hajtaná végre a kilátásba helyezett ítéletet. Az a nyár még a kegyelmi idő meghosszabbítása volt. De hiába, az emberek nem arra használták, amire Isten adta. így bekövetkezett az ítélet.
Komolyan vesszük-e, hogy minden bűnnek következménye van? Hisszük-e igazán, hogy minden megbánt és abbahagyott bűnre Isten bocsánatot ad? És arra használjuk-e a kegyelemből kapott időt, hogy megragadjuk az elkészített kegyelmet? Arra használjuk-e az alkalmakat, amire Isten adta?
Így a nyár végén, tanév elején mindig feltűnik: milyen gyorsan megnőnek a gyerekek. Amit nem adtunk meg nekik kiskorukban, talán soha nem lehet pótolni. S milyen hamar elmennek az öregjeink - s mi itt maradunk sok lelkiismeret-furdalással a mulasztásaink miatt. És váratlanul távoznak sokan a derékhadból is.
Egyszer pedig elmúlik nemcsak egy nyár, hanem az életünk is. Mit kell majd mondani: sajnos nem szabadult meg, vagy ezt: idejében megragadta Isten szabadító kegyelmét, s most hazament hozzá a mennyei dicsőségbe?
„Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek... kihasználva az alkalmas időt mert az idők gonoszak." (Ef 5,15-16)