"És követvén őt, féltek..." (Mk 10,32).
Eleinte bizonyosak voltunk abban, hogy már mindent tudunk Jézus Krisztusról; gyönyörűség volt mindent eldobnunk és a szeretet merész bátorságával nekiindultunk. De most már nem vagyunk többé ilyen magabiztosak. Jézus előttünk megy és tekintete olyan különösen idegenszerű: "Előttük ment Jézus, ők pedig álmélkodtak."
Jézus tud úgy nézni, hogy a tanítvány szíve gyökeréig megdermed, szellemileg szinte fuldoklik. Félelmet ébreszt bennem ez a különös valaki, aki kőkemény arcvonásaival és rettenthetetlen elszántságával előttem megy. Már nem barátom és nem tanácsadóm. Olyan szempont szerint cselekszik, amiről semmit sem tudok és ezért elrémülök. Először azt hittem, hogy értem Őt; de most már nem vagyok biztos ebben. Most kezdem észrevenni, hogy távolság van Jézus Krisztus és köztem; már nem lehetek bizalmas viszonyban vele. Csak jár előttem, vissza nem fordul soha; sejtelmem sincs róla, hova megy, célja furcsa messzeségbe visz.
Jézus Krisztusnak magára kellett vennie minden bűnt és szenvedést, amit ember valaha megtapasztalhatott; ez teszi Őt olyan távolivá. Erről az oldalról nézve nem ismerjük fel Őt, nem ismerünk rá életének egyetlen vonására sem és nem tudjuk, hogyan induljunk el Őt követni. Elöl halad, olyan vezér, aki nagyon idegenné lett nekünk, nincs vele bajtársi kapcsolatunk.
A csüggedés iskolája nélkülözhetetlenül szükséges a tanítvány életében. Enélkül az a veszély fenyeget, hogy visszatérünk saját kis tüzünkhöz és ott gyújtjuk meg lelkesedésünket (Ézs 50,10-11).
Amikor rád borul a csüggedés sötétsége, tarts ki, amíg elmúlik; mert ebből születik meg Jézus Krisztusnak az a követése, amely kibeszélhetetlen örömet jelent.