"Minden imádsággal és könyörgéssel imádkozván minden időben a Szellem által" (Ef 6,18).
Miközben előrehaladunk a közbenjáró imádságban, rájövünk, hogy Isten iránti engedelmességünk másoknak többe kerül, mint gondoltuk. Az a veszély ilyenkor, hogy részvétből imádkozunk azokért, akiket Isten - imádságainkra felelve - fokozatosan egészen más légkörbe emelt. Istennel való élő összeköttetésünk megszűnik, valahányszor nem azonosítjuk magunkat Istennek mások iránti érdeklődésével, hanem visszaesünk az irántuk érzett részvétbe: a saját együttérzésünket és kíméletünket odatesszük az útba és ezzel Istent rendreutasítjuk.
Lehetetlen eredményesen közbenjárnunk, ha nem állunk egészen szilárdan Isten oldalára. A legerősebben a személyes részvét és előítélet rombolja Istennel való viszonyunkat. Pedig közbenjárásunk kulcsa az Istennel való egységünk. Ha megszűnünk egységben lenni Istennel az imádságban, akkor ennek oka nem a saját bűnösségünk, hanem hamis részvétünk. Aligha tételezhetjük fel, hogy a bűn szakítja meg a kapcsolatunkat Istennel az imádságban, de a részvét képes megszakítani vele ezt a kapcsolatot, ha így szólunk: "Nem engedhetem, hogy ez vagy az megtörténjék." Így egy pillanat alatt elveszíthetjük élő kapcsolatunkat Istennel.
A közbenjárás nem ad időt vagy hajlandóságot arra, hogy édesbús énedért könyörögj. Nem kell kizárnod a magadra gondolást: - teljesen egy vagy Istennel a mások iránti érdeklődésben.
Az éles ítélőképesség által Isten a közbenjárásra hív, nem arra, hogy másokban hibát találj.