"Nem egyéb, csak emberi kísértés esett rajtatok..." (1Kor 10,13).
A "kísértés" szó elvesztette jelentőségét a világon, ennélfogva tévesen használjuk. A kísértés nem bűn. Át kell mennünk kísértéseken, mert emberek vagyunk. Ha nem lenne kísértésünk, megvetettek volnánk. Mégis sokan szenvednek olyan kísértések között, amiben nem kellene, mégpedig csak azért, mert nem engedik, hogy Isten őket magasabb síkra emelje, ahol más jellegű kísértésekkel kellene szembenézniük.
Azt, hogy milyen kísértésekkel találkozunk, az ember belső hajlamai és személyiségének összetevői határozzák meg. A kísértés beleillik a megkísértett ember természetébe, leleplezi azokat a lehetőségeket, amelyek lényében szunnyadnak. Minden embernek megvannak a saját kísértései, és ezek mindig uralkodó hajlamaink vonalán közelítenek meg.
Az is kísértés, ha a legmagasabb cél megvalósítását rövid úton akarom elérni - nem a rosszat, hanem a jót. A kísértés olyan valami, ami teljesen megtéveszt engem egy időre; nem tudom, hogy most valami jóról, vagy rosszról van szó. Amikor a kísértésnek engedek, kívánságomat istenítem; és ez is bizonyítja, hogy eddig is csak a félelem őrzött meg a bűntől.
A kísértés alól nem tudunk kibújni; nélkülözhetetlen a kiteljesedő emberi élethez. Vigyázz, ne gondold, hogy senki másnak nincsenek olyan nagy kísértései, mint neked. Amin átmegyünk, az az emberiség általános öröksége, nem olyasmi, amit még soha senki nem élt át. Isten nem kímél meg minket a kísértésektől; Ő a kísértések közepette segít rajtunk (Zsid 2,18).