A vezető szerep jellegzetes vonásai nyilvánvalóak voltak Sámuelben korai éveitől kezdve. Az országban való letelepedés és a királyság létrejötte között eltelt időszakban Izráel a bíráktól várta a vezetést - Isten bírákat támasztott, hogy megmentsék a nemzetet az ellenségektől, szellemi vezető szerepet vállaljanak, és igazságot szolgáltassanak Isten parancsa szerint, Bír 2,16-18. Sámuel volt az utolsó ezeknek a nemes jellemeknek a sorában, és ő volt, aki végigkísérte a nehéz átmeneti időszakot, amely Saulnak, az első királynak a megkoronázásához, majd pedig Dávidnak ezt követő kiválasztásához és felkenéséhez vezetett.
A filiszteusoktól elszenvedett vereség után, és miután a szövetség ládája fogságba került, a megzavarodott nép között Sámuel volt az, aki összegyűjtötte a nemzetet azzal a felhívással, hogy vessék el az "idegen isteneket", és térjenek vissza igaz Istenük szolgálatára, 1Sám 7,3. Sámuel volt, aki összehívta a micpai népgyűlést, felajánlva, hogy közbenjáró imádságot végez érettük. Nyilvános bűnvallásuk közvetlenül ebből eredt, és ahhoz vezetett, hogy Izráel fiai felett ettől a micpai naptól kezdve Sámuel bíráskodott, 1Sám 7,5-6.8. Imádságban járult Istenhez és áldozatot mutatott be Izráelért, hogy Isten közbelépését kérje a filiszteusok előrenyomulása ellen, úgyhogy győzelmet is arattak.
Ezek után az események után, amiket a Szentírás élénk színekkel ír le, olvashatjuk, hogy "Sámuel ítélte Izráelt életének minden napján". Azokat a szellemi (ihletésű) képességeket, amelyek Sámuelben megvoltak, a nemzet felismerte, ezért önként követték vezetését és elfogadták igazságszolgáltatását. Kötelességének teljesítése közben rendszeres utazásokat végzett, amelyek figyelemre méltóak voltak. Rámában ("magaslatok") élve évenként elment Bételbe ("Isten háza"), onnan Gilgálba ("Egyiptom gyalázatának "eltávolítása", a (hús)test cselekedeteinek halálba adása), majd pedig Micpába ("őrtorony"). Az Isten által támasztott vezetőnek kényszerítő szüksége van arra, hogy hasonló módon éljen.
A mennyei áldások élvezete közben legyen tevékeny a helyi gyülekezettel való közösségben, kövesse az elkülönülés és gyakorlati szentség ösvényét, és legyen állandóan éber, mint aki Urának visszatérését várja.