PÁLNAK azok a szavai jutnak eszünkbe, hogy „szegénnyé lett" (2Kor 8,9), amikor ezt a beszámolót olvassuk Jézus születéséről. Augustus császár parancsára József és Mária elhagyta Názáretet, és Betlehembe utazott, „hogy beírattassanak". Miközben ott voltak, Mária „megszülte az ő elsőszülött fiát; és bepólyálta őt, és helyezte őt a jászolba" (Lk 2,7). Ez volt a kezdete annak a bámulatos történetnek, hogy Isten kegyelme hogyan hozott üdvösséget az embereknek, amely „az ember Krisztus Jézus" által jött el (1Tim 2,5; Tit 2,11; Jn 1,17).
Annak ellenére, hogy Jézus ismeretlenségben, a körülmények jelentéktelenségének homályában született, ahol hiányzott az ilyen monumentális eseményeknél szokásos ünneplés, volt mégis néhány alacsony származású ember, akikhez eljött az Úr angyala, „nagy örömet" hirdetve nekik (Lk 2,10). A pásztorok, akiknek ezeket az örömteli dolgokat megjelentették, bizony „nagy félelemmel megfélemlettek" (Lk 2,9), és feltehetően még jobban megdöbbentek, amikor „mennyei seregek sokasága" csatlakozott az angyalhoz, „akik az Istent dicsérik" (13. v.). Ne engedjük, hogy az Ő eljövetelének ismerete elhomályosítsa bennünk a gyönyörűség és csodálat érzését. Egy igaz, tiszta, bűntelen ember született a világra. Ő „a mennyből" szállt le (Jn 6,38), hogy életét adja „váltságul mindenekért" (1Tim 2,6). Legyen ez sokkal több számunkra egyszerű történelemnél. Ez személyes szükségünkhöz és örök üdvösségünkhöz kapcsolódik.
Megjelent „az Úrnak dicsősége" (Lk 2,9), mert az Úr Jézus szállást vett a földön, és „lakozott miközöttünk" (Jn 1,14). Ez annak a dicsőségnek felel meg, amely betöltötte a szent sátort és a templomot (2Móz 40,34; 2Krón 5,14), amint a frigyláda bekerült
Miközben sokan csodálkoztak, és némelyek féltek, eljött „a világ üdvözítője" (Jn 4,42). A pásztorok dicsőítették és dicsérték Istent (Lk 2,20); egy férfi, „igaz és istenfélő... áldotta az Istent, és mondta: Mostan bocsátod el, Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességben" (25-29. v.); egy idős nő, Anna „hálát adott az Úrnak, és szólt őfelőle mindeneknek, akik Jeruzsálemben a váltságot várták" (38. v.).
Lukács tudta, hogy „az ember Krisztus Jézus" a bűnös emberek megváltásáért jött, és hogy ez végül az Ő helyettes halálát jelenti a Golgotán (18,31-33).