A hívő ember helyes viszonyulása a hatalomhoz.Isten a rendnek a híve, nemcsak a gyülekezetben (1Kor 11,34; 14,40; 16,1; Kol 2,5), hanem a társadalomban is (Tit 3,1; 1Pt 2,13-17); és a keresztyénnek felelőssége van mindkét szférában. Az 1Tim 2,1-3-ban, ahol Isten vágya van kijelentve a nyugalomra és békességre vonatkozóan, az imádság fontossága van aláhúzva. Ezzel kapcsolatban jó, ha emlékezünk rá, hogy Ábrahám imája a hegyen nagyobb befolyást gyakorolt Sodoma dolgaira, mint amit Lót ért el a városban. Igehelyünk hangsúlyozza a törvényes hatalom iránti engedelmesség kötelességét, amely ez esetben a zsarnok Nérót és hivatalnokait jelentette.
A megtorlás Isten előjoga, ezért a keresztyén ember személyes minőségében adjon helyet a haragnak, de Isten a hatalmat kijelölt uralkodókra bízta, akik azzal vannak megbízva, hogy igazságot szolgáltassanak a nyilvános rend érdekében. Abból, hogy az uralkodókat Isten bízta meg, nem szükségszerűen következik, hogy azok Isten gondolatai szerint uralkodnak, de még így is kívánatosabb az uralkodó, mint az anarchia. Amikor az uralkodók önfejűek (és bizonyos esetekben a Sátán mozgatja őket), túllépik értelemszerűen adódó mandátumukat, Isten felülbírálja igazságtalan uralkodásukat a saját szándékai szerint, és a megfelelő időben megbünteti a vétkeseket. Igaz, hogy az Ószövetséghez kell fordulnunk, hogy annak hosszú történeti távlatában meglássuk ennek az elvnek a példáit, különösen, ahol Izráel sorsáról van szó, de azt sem nehéz meglátni, hogy Isten malmai a modem történelemben is őrölnek.
A hívő ember helyes viszonyulása embertársaihoz. Az engedékeny társadalom szószólói megragadták azt a kifejezést, hogy „a törvény betöltése a szeretet", és kiforgatták eredeti mivoltából, hogy igazolják azt az elképzelést, hogy az egyetlen kritérium, hogy a viselkedés kielégítse az érzelmi vagy emocionális igényt. A szeretet a törvény betöltése, mert a szeretet mások igazi javát saját önzetlen céljává teszi. Ezzel összefüggésben figyelemreméltónak tűnik, hogy a 9. versben a 2Móz 20,13-14-ben lévő parancsolatok sorrendje megfordult úgy, hogy a paráznaság az első helyre került azoknak a dolgoknak a listáján, amelyek összeegyeztethetetlenek az ember felebarátja iránti szeretetével. Mai helyzetünk ugyanaz, mint az első századi keresztyéneké volt, akik olyan társadalomban éltek, amely nevetségesnek tartotta az ő szabályaikat, mint idejétmúltakat.