Egy teknőscsalád kirándulni ment. Hét évig készülődtek rá. Elindultak, és alkalmas helyet kerestek, ahol letáborozhatnak. Útjuk második évében meg is találták. Körülbelül hat hónapig tartott, míg megtisztították a területet, kipakolták az elemózsiás-kosarukat, és befejeztek minden előkészületet. Ekkor fedezték fel, hogy a sót otthon felejtették. Abban mindnyájan egyetértettek, hogy egy piknik só nélkül felér egy katasztrófával!
Hosszas vita után úgy döntöttek, hogy a legifjabb teknőst küldik haza a sóért. És bár a lomha teknősök közül ő volt a leggyorsabb, a kis teknős nyafogott, sírt, és ide-oda himbálózott a páncéljában. Végül egy feltétellel beleegyezett: ha senki nem eszik addig, amíg ő vissza nem tér. A család beleegyezett, és a kis teknős elment.
Eltelt három év, és a kis teknős csak nem tért vissza. Öt év. Hat év. Távolléte hetedik esztendejében a legöregebb teknős már nem bírta tovább az éhséget. Kijelentette, hogy ő most enni fog, és elkezdett kicsomagolni egy szendvicset. Ekkor a kis teknős hirtelen előugrott egy fa mögül, és elkiáltotta magát: „Látjátok! Tudtam én, hogy nem fogtok megvárni. Most már el sem megyek sóért!"
Néhányan a kis teknőshöz hasonlóan nem bízunk senkiben, és nem feltételezzük a legjobbat a másikról. Sokszor egész életünket elvesztegetjük azzal, hogy várjuk, amíg vissza nem igazolódnak rosszindulatú feltevéseink - és mindig visszaigazolódnak.
Hálásak lehetünk Istennek, hogy Ő nem így bánik velünk. Ő úgy fogad el bennünket, ahogy vagyunk. Ő hisz bennünk. Buzdít bennünket, s a legjobbat feltételezi rólunk. Isten büszke ránk. Amikor rosszat teszünk, Ő megbocsátja és elfelejti, és újabb lehetőséget ad arra, hogy jót tegyünk. Így bánik velünk Isten, és így kell nekünk is viszonyulnunk egymáshoz. Ne feltételezzük a legrosszabbat egymásról. Számítsunk a legjobbra!