A tegnapi olvasmányunkban azokat mutattuk be, akik megszomorították Dávid szívét, amikor elhagyta Jeruzsálem városát, és átkelt a Kidron patakon Absolon lázadása közben. Azonban a szomorúság könnyei az öröm könnyeivel elegyedtek, amikor azokra tekintett, akik odaadóak maradtak iránta. Róluk különböző leírásokat találunk.
Szomorú látvány tárul elénk, amikor szemléljük, ahogyan Dávid elhagyja Jeruzsálem városát, könnyek között, amelyek legördülnek az arcán. Azokkal is találkozunk, akik összetörték szívét, és fájdalmát okoztak.
A probléma, amellyel Dávid szembe került, látszólag megoldhatatlan volt. Absolon meggyilkolta féltestvérét, Amnont, és Gesurba menekült. Hároméves távollét után Dávid szíve vágyott arra, hogy a lázadó fiút hazahozassa. Tudta azonban, hogy Absolon bűne Isten ítéletét követeli meg, és ezért nem térhetett haza.
Dávid neve azt jelenti, hogy "szerető", és itt bemutatta "az Isten irgalmasságát", 3. v. Méfibóset a lázadó Saulhoz tartozott, félelemben élt Ló-Debárban ("nincs legelőhely/nincs kenyér"), és sánta volt. Önmagát úgy írta le, hogy "holt eb", 8. v. Állapotában bármilyen változást csak Dávid irgalmassága hozhatott. Az ő esete emlékeztet bennünket Isten irántunk való irgalmasságára Krisztus Jézuson keresztül", Ef 2,7. Dávid Isten irgalmasságának természetét mutatta be.
Mai olvasmányunk feltárja Dávid érzéseinek mélységét Isten népe iránt. Jól tesszük, ha követjük ezt az őszinte szeretetet és gondoskodást, és megfigyeljük, ahogyan ő ezt kimutatta az emberek iránt. Mi mindnyájan túl gyakran kevés érdeklődést mutatunk az Úr népének jóléte iránt.
Az 1Sám 1,18-ban három alkalommal történik említés arról, hogy szerették Dávidot, "az Isten szíve szerinti férfit".
"Jonatán úgy szerette, mint a saját lelkét", 1. v.
"De az egész Izráel és Júda szerette Dávidot", 16. v. A két megosztott térség egyesült Dávid iránti szeretetében. Az Úr Jézus iránti szeretet az, ami egyesíteni fog bennünket, és megakadályozza a széthúzásokat.
"Mikál, a Saul leánya azonban megszerette Dávidot," 20. v. Sajnos, szeretete nem volt őszinte, és később megvetette.
Dávidot gyakran találjuk a csatamezőn, amint a hadsereget vezeti a filiszteusok ellen, de mai olvasmányunk úgy kezdődik, hogy házában ül, egy békés időszakot élvezve. Szellemi gondolkodásának a jele, hogy szíve Isten ládája felé fordul, és Isten házának felépítését tervezi. Az a tény, hogy nem Isten kívánsága volt, hogy maradandó háza legyen a földön akkor, és hogy Dávid építse azt fel, nem csökkenti az ő Istenhez való viszonyának dicséretre méltó természetét.
Noha ez a zsoltár egy különleges esemény kapcsán keletkezett Dávid életében, vagyis Absolon lázadásakor, betekintést ad égő vágyakozásába is, hogy megismerje Istent, valamint abba, hogy mennyire törekedett az istenfélelemre. Lehetett a pusztaságban, elszakadva Jeruzsálemtől, a szentélytől és a szövetség ládájától, de mégis képes volt énekelni, és kifejezni lelkének sóvárgásait. Így van "ennek a világnak a pusztaságában" is, hogy meglátjuk gyengeségünket, és mégis megtapasztaljuk Isten kegyelmét és hatalmát.
Isten úgy írta le Dávidot, mint "szívem szerint való férfiút,... ki minden akaratomat véghez viszi", ApCsel 13,22. A mai olvasnivalónk ennek a férfiúnak kedves jellemvonásait szemlélteti.
Csodálatra méltó, ahogyan Jonatán megjelenik életfelfogásával, mégis vannak olyan tettei, amelyek kérdéseket vetnek fel. Jonatán úgy mutatkozik előttünk, mint olyan ember, aki két egymással ellenséges viszonyban lévő személyhez próbál hűséges lenni, és így szembetalálja magát a "két úrnak szolgálás" minden következményével. Az Úr szavai egyértelműek: "Senki sem szolgálhat két úrnak", Mt 6,24.