„Mi Urunk Istenünk, mily felséges a Te neved az egész földön!" (Zsolt 8,2).
Az emberek káromolják az Úr nevét, a zsoltáríró azonban nem tehet mást, mint hogy ugyanezt a nevet csodálattal magasztalja. Isten nagyságának kifejezésére költő létére sem talál megfelelő szavakat, csupán felkiált: „Mily felséges!" Ez a kimondhatatlan fenség az egész földre kiterjed! Itt biztosan a teremtéstörténet visszhangzik: „Látta Isten, hogy minden, amit teremtett, igen jó". Ezzel a jelzővel kezdi tehát, és ezzel is fejezi be a zsoltáríró. Mi az ő helyében biztosan szükségesnek tartottuk volna megemlíteni a bűnesetet is. De Dávid - a zsoltáríró - úgy látja, hogy Isten változhatatlan, és Ádám bűne sem térítheti el attól a szándékától, hogy végül mégis az embert tegye „úrrá a földön". Ezen a ponton lép be az Úr Jézus. A Zsidókhoz írt levél 2. része világítja meg a 8. zsoltárt. Jézus Krisztus az a „férfi", aki már megküzdött a bűnnel. Őbenne - és Ő egy velünk - valósult meg Isten minden kívánsága. Isten útjaiban nincs eltérés; azok célegyenesen haladnak előre. „Ó Uram, mily felséges a Te neved!"
Zsolt 8. 5 azt mondom: Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla, és az ember fia, hogy gondod van rá? 6 Hiszen csak kevéssel tetted kisebbé Istennél, dicsőséggel és tisztességgel koronáztad meg őt! 7 Úrrá tetted őt kezed munkáin, mindent a lába alá vetettél:
Zsid 2. 6 Sőt valahol valaki így tett bizonyságot: Mi az ember, hogy megemlékezel róla, vagy az ember fia, hogy gondod van rá? 7 Rövid időre kisebbé tetted őt az angyaloknál, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg,