„Titeket pedig kézen fogott az Úr, és kihozott titeket a vaskemencéből, Egyiptomból, hogy legyetek neki örökös népe" (5Móz 4,20).
Sehol, sem az Ó-, sem az Újszövetségben nincs elválasztva egymástól az élet odaszentelése és a megváltás. A kettő között bensőséges kapcsolat áll fenn, és sehol nem találjuk az egyiket a másik nélkül. Pál apostol nem várta meg, hogy börtönbe jusson vagy vértanúságot szenvedjen, hanem már jóval előbb felajánlotta magát Istennek. Egészen pontosan megtérésekor, a damaszkuszi úton. Istennek nem az a terve, hogy népe évekig várjon - esetleg valami különleges áldásra -, míg végre teljesen átadja magát neki. Amikor Ő megment egy népet, igyekszik őket meg is nyerni. Megadja a megváltást, de viszonzásul odaszentelődésemet kívánja. Olyan csodálatos ajándékot adott, hogy szenteljem magam oda!