Abban a kritikus pillanatban, amikor élete kockán forgott e kijelentése miatt, megerősítette ezt a főpap előtt, aki egyenesen nekiszegezte a kérdést: „Te vagy a Krisztus, az Áldottnak Fia?" ő ezt mondta: „Én vagyok." Majd így folytatta: „És meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőiben." A főpap erre megszaggatta ruháit és így szólt: „Mi szükségünk van még tanúkra? Hallottátok az istenkáromlást" (Mk 14,61-64).
„Olyan szoros volt az Istennel való kapcsolata, hogy az emberek iránta tanúsított viselkedését azonosította az Isten iránti viselkedéssel. Ezért Őt ismerni annyi, mint az Istent ismerni (Jn 8,19; 14,7). Őt látni azt jelenti, az Istent látni (12,45; 14,9). Benne hinni annyi, mint Istenben hinni (Mk 9,37). Őt gyűlölni azt jelenti, Istent gyűlölni (Jn 15,23). Az Ő tisztelete Isten tiszteletével egyenlő {5,23)."
Amennyiben Krisztus kijelentéseivel szembenézünk, akkor csak négy lehetőség van. Vagy hazug volt, vagy őrült, vagy legenda, vagy az igazság. Ha azt mondjuk, hogy nem az igazság, akkor automatikusan megerősítjük a másik három állítás valamelyikét, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Ha vannak barátaink, akiknek ez az álláspontjuk, kérjük meg őket, hogy mutassák meg, hogy milyen bizonyítékaik vannak; melyek minket is meggyőznének, hogy elfogadjuk. Gyakran már első alkalommal rádöbbennek, hogy nincs bizonyítékuk álláspontjuk igazolására. Inkább minden bizonyság a másik irányba mutat.
Egyetlen lehetőség arra, hogy Jézus Krisztus hazudott, amikor Istennek mondta magát, hogy tudta, hogy nem Isten, de szándékosan ámította a hallgatóságát, hogy tekintélyt kölcsönözzön a tanításának. Ha egyáltalán vannak, akkor kevesen, akik ezt a nézetet komolyan vallják. Még azok is, akik istenségét tagadják, azt állítják, hogy szerintük Jézus Krisztus nagy erkölcsi tanító volt. Ezek nem ismerik fel, hogy ez a két állítás ellentmond egymásnak. Jézus Krisztus nehezen lehetett nagy erkölcsi tanító, ha tanításának leglényegesebb pontjában - azaz személyazonosságában - tudatosan hazudott volna.
Jóindulatúbb, de nem kevésbé megdöbbentő eshetőség, hogy őszinte volt, de öncsaló. Van manapság egy elnevezésünk az olyan emberre, aki Istennek képzeli magát. Ez a név: eszelős, és bizonyára vonatkozna Krisztusra, ha ebben a mindennél fontosabb kérdésben tévedne.
De ahogy megnézzük Krisztus életét, semmi bizonyítékát nem látjuk a beteges eltorzulásnak és kiegyensúlyozatlanságnak, amit egy őrültben megtalálunk. Ellenkezőleg, a legnagyobb lelkinyugalmat látjuk a szorongattatásban. Pilátus előtt való kihallgatásakor, amikor az élete forgott kockán, nyugodt és higgadt volt. „Azon az ellentmondáson, mely az Ő erkölcsi tanításának mélysége (és hadd tegyem hozzá: tisztasága), valamint teológiai tanítása mögött állítólagosan meglévő féktelen nagyzási hóbortja között van, soha nem lehetett volna túljutni, ha valóban nem lenne Isten."
A harmadik lehetőség az, hogy minden beszéd arról, hogy Istennek mondta magát, legenda; és valójában az történt, hogy a harmadik és a negyedik századi lelkes követői olyan szavakat adtak a szájába, melyek hallatán Ő is megdöbbent volna. Ha visszatérne, rögtön visszautasítaná.
A modern régészet felfedezései a legendaelméletet megdöntik. Határozottan kimutatták, hogy Krisztus négy életrajzát kortársainak életében írták. Dr. William E Albright, a John Hopkins egyetem nemrég nyugdíjba ment világhírű régésze azt mondta, hogy semmi okunk nincs azt hinni, hogy az evangéliumok valamelyike is Kr. u. 70 után íródott volna. Egy Krisztusról - evangélium formájában - keletkezett legenda nem terjedt volna el olyan gyorsan, és a hatása nem lett volna olyan nagy, ha minden valóságalapot nélkülözött volna. Ez ugyanolyan hihetetlen lenne, mintha valaki ma az egykori Franklin Delano Roosevelt életrajzát írná, és abban azt mondaná, hogy Roosevelt azt jelentette ki magáról, hogy ő Isten, aki megbocsátja az emberek bűneit, és aki feltámad a halálból. Egy ilyen történetet senki nem fogadna el, hiszen még túl sok ember él, aki ismerte Rooseveltet! A legendaelmélet nem állja meg a helyét az evangéliumi kéziratok korai keletkezési idejének fényében.
Az egyetlen fennmaradó lehetőség, hogy Jézus az igazat mondta. Erre az lehet az ellenvetés, hogy kijelentéseket bárki tehet. Voltak mások is, akik isteniséget jelentettek ki. Az egyik a most elhunyt philadelphiai „Mennyei Atya". Állíthatnám magamról, hogy Isten vagyok, és te is kijelentheted, hogy Isten vagy, de a kérdés, amelyre mindannyiunknak meg kell felelnünk, ez: Milyen bizonyítékokkal tudjuk alátámasztani kijelentésünk jogosultságát? Az én esetemben öt perc sem kellene hozzá, hogy megcáfold állításomat. Valószínűleg nem kellene sokkal több a tiéd elintézéséhez. Bizonyára nem lenne nehéz kimutatni, hogy az a bizonyos „Mennyei Atya" sem Isten. De amikor a Názáreti Jézusról van szó, akkor nem olyan egyszerű a dolog. Neki voltak igazolásai kijelentésének alátámasztására. „Ha nem hisztek is nekem, higgyetek a cselekedetekben, hogy felismerjétek és tudjátok: az Atya énbennem van, és én az Atyában" (Jn 10,38).
Melyek voltak az ő igazolásai?
Először is, hogy jelleme fedte állításait. Láttuk korábban, hogy sokan, akik elmegyógyintézetben laknak, különböző személyeknek vallják magukat. De ezek állításai ellentmondásban vannak jellemükkel. Krisztusnál nem így van. Krisztust nem hasonlítjuk másokhoz - szembeállítjuk mindenki mással. Ő egyedülálló - olyan egyedülálló, mint Isten.
Jézus Krisztus bűntelen volt. Olyan volt az élete, hogy ellenségét visszautasíthatta ezzel a kérdéssel: „Közületek ki tud rám bűnt bizonyítani?" (Jn 8,46). Csend fogadta, bár azokhoz szólt, akik jellemében hibát akartak kimutatni.
Olvasunk Jézus Krisztus megkísértéséről, de soha nem hallunk bűnvallást a részéről. Ő soha nem kér megbocsátást, bár követőinek azt mondja, hogy tegyék.
Az erkölcsi hibának ez a hiánya az Úr Jézusnál megdöbbentő, ez teljesen ellentétes a különböző korok szentjeinek és misztikusainak életével. Minél közelebb mennek az emberek Istenhez, annál jobban sújtja őket saját hibájuk, romlottságuk, gyengeségük. Minél közelebb van valaki egy világító lámpához, annál jobban szemébe tűnik, ha szennyfoltok vannak rajta. Ez érvényes a közönséges halandók erkölcsi világára is.
Az is feltűnő, hogy János, Pál és Péter, akik valamennyien úgy nevelkedtek kora gyermekségüktől fogva, hogy higgyenek a bűn egyetemességében, Krisztus bűntelenségéről beszélnek: „Ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el száját" (1Pt 2,22); „Őbenne nincsen bűn" (1Jn 3,5); Jézus Krisztus „nem ismert bűnt" (2Kor 5,21).
Pilátus, aki nem volt Jézus Krisztus barátja, ezt mondta: „Mi gonoszat tett?" Ő is felismerte Krisztus ártatlanságát. A római százados, aki Krisztus halálát bizonyította, ezt mondta: „Bizony, Isten Fia volt ez!" (Mt 27,54).
Jézusban a tökéletes személyiséget találjuk meg. Ramm rámutat: „Ha Isten ember volna, akkor elvárnánk, hogy személyisége igazi emberiesség legyen. Csak Isten tudná megmondani nekünk, hogy milyennek kell lennie egy igaz embernek. A tökéletes emberről bizonyára vannak elképzelések az Ószövetség vallásosságában. Mindenekelőtt tökéletes Isten-tudat, ami Istennek ajánlott és odaszentelt élettel párosul. Csak ezután következik a többi erény, kedvesség és olyan tulajdonságok, melyek a tökéletes emberséget jellemzik. Nem szabad, hogy az értelem elfojtsa a kegyességet, és nem szabad, hogy az imádkozás a munkát helyettesítse: és nem szabad, hogy a hevesség ésszerűtlen elvakultság legyen, és a tartózkodás ne váljon közönyösséggé. Krisztusban a személyiségjegyek tökéletes összhangját találjuk, mert Ő Isten megtestesüléseként tökéletes emberiesség, jóság. Témánk e pontjával kapcsolatban Schaff így írja le az Urat: »Hevessége sohasem lett indulattá, állhatatossága konoksággá, jóakarata gyengeséggé, gyengédsége érzelgősséggé. Földöntúlisága mentes volt közönytől vagy túlzott tolakodástól; önmegtagadása komorságtól; mértékletessége zordonságtól. Nála a mértékletesség férfias erővel párosult, az Istennek való teljes odaszánás az ember jóléte iránti fáradhatatlan érdeklődéssel, a bűnös ember gyengéd szeretete a bűn elleni meg nem alkuvó szigorúsággal, a parancsoló méltóság megnyerő alázatossággal, a félelem nélküli bátorság bölcs körültekintéssel, a hajthatatlan szilárdság kedves lágysággal!«"
Krisztusnak hatalma volt a természeti erők felett, ami szintén csak Istennek lehet, aki ezeket az erőket létrehozta.
Lecsendesítette a dühöngő szélvihart és a hullámokat a Galileai-tengeren. A tanítványok, látva ezt, rémülten kérdezték: „Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?" (Mk 4,41). A vizet borrá változtatta, megvendégelt 5000 embert öt kenyérből és két halból; egy bánkódó özvegyasszonynak visszaadta egyetlen fiát, feltámasztva a halálból; és egy összetört apa halott leányát életre keltette. Egy barátjához így szólt: „Lázár, kelj fel!" - és feltámasztotta a halálból. Nagyon érdekes, hogy az ellenségei nem tagadták csodatételeit. Inkább megpróbálták megölni. „Ha egyszerűen hagyjuk őt - mondták -, mindenki hinni fog benne" (Jn 11,48).
Jézus Krisztus a Teremtő hatalmával rendelkezett betegség és kór felett. A bénát megtanította járni, a némát beszélni és a vakot látni. Gyógyításainak egy része a veleszületett betegségek köréből volt, amelyek nem gyógyíthatók. A legszembetűnőbb a vak meggyógyítása volt, akinek a története János evangéliuma 9. részében van megírva. Bár ez az ember nem tudott válaszolni okoskodó kihallgatóinak, tapasztalata elég volt ahhoz, hogy őt magát meggyőzze. „Bár vak voltam, most látok" -mondta. Megdöbbenti, hogy barátai nem ismerik el gyógyítóját Isten Fiának. „Örök idők óta nem hallotta senki, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon született ember szemét" - vallotta. Számára nyilvánvaló volt a bizonyosság.
Jézus Krisztus legfőbb bizonyítéka istensége tanúsítására az, hogy feltámadt a halálból. Élete folyamán Jézus öt esetben jövendölte meg halálát. Azt is megmondta előre, hogy hogyan fog meghalni, és hogy három nap múlva feltámad a halálból és megjelenik tanítványainak.
Biztos, hogy ez volt a nagy vizsga. Olyan kijelentés volt ez, melyet könnyű ellenőrizni. Vagy megtörténik, vagy nem.
A feltámadás olyan döntő és alapvető kérdés, amelynek egy egész fejezetet szentelünk. Ha a feltámadás megtörtént, akkor megvan a válaszunk a nagy kérdésre - Istenre, jellemére, és a mi vele való viszonyunkra - vonatkozóan. Az erre a kérdésre adott válasz lehetővé teszi az összes többi, másodlagos kérdés megválaszolását.
Krisztus úgy megmozgatta a történelmet, ahogyan csak Isten tudja. Schaff nagyon szemléletesen mondja: „Ez a Názáreti Jézus pénz és fegyver nélkül több millió embert meghódított, mint Nagy Sándor, Cézár, Mohammed és Napóleon; tudomány és tanulás nélkül több fényt vetett az emberi és isteni dolgokra, mint az összes filozófus és tudós együttvéve; iskolákban tanított, ékesszólás nélkül az élet olyan szavait mondta ki, melyeket sem előtte, sem utána nem mondtak, és olyan hatásokat ért el, melyek felülmúlnak minden szónoki és költői hatást; anélkül, hogy egy sort is írt volna, több tollat hozott mozgásba, és több ünnepséghez, szónoklathoz, vitához, tudományos kötethez, művészeti munkához és dicsőítő énekhez szolgáltatott témát, mint az antik és modern idők nagy embereinek teljes hadserege."
Végül abból is tudjuk Krisztus Isten voltát, hogy megtapasztalható a huszadik században. A megtapasztalás önmagában nem meghatározó, de a feltámadás történelmi, tárgyi tényével párosulva szilárd meggyőződés alapjául szolgál.
Mi más feltevés van mindezek magyarázatára, mint az az alapvető tény, hogy Jézus Krisztus a Fiúisten!
(részlet a Tudd, hogy miért hiszel c.könyvből)
Comments