A csodák, vagy a tudomány és Biblia kérdésénél szorongatóbb, azaz elevenbe vágó kérdés, hogy miért szenvednek ártatlan emberek, miért születnek vakon csecsemők, miért huny ki egy ígéretes élet, amikor még növekvőben van, vagy miért van társadalmi igazságtalanság. Miért vannak háborúk, melyekben emberek ezreit ölik meg, gyermekek égnek meg a felismerhetetlenségig, és sokan egy életre megnyomorodnak?
Az az általános törekvés, hogy Istent okoljuk a rosszért és szenvedésért, és minden felelősséget rá hárítunk.
Erre a mélyreható kérdésre nincsenek könnyű válaszok. Olyan kérdés ez, amelyet nem kezelhetünk felszínesen, sem mereven ragaszkodva az elvekhez. Idézhetnénk egy híres kifejezést: „Azok nem ismerik a sebhelyet, akik sohasem kaptak sebet." Van azonban néhány tényező, melyet szem előtt kell tartanunk.
Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten tökéletesnek teremtette az embert. Az ember nem gonosznak teremtetett. Azonban, mint emberi lénynek megvolt a választási képessége, vagy engedelmeskedik Istennek, vagy nem. Ha az ember engedelmeskedett volna Istennek, sohasem lett volna baj. Végtelen élete lett volna az Istennel való barátságban, a benne és a teremtésében való örvendezésben. Ez volt Isten szándéka, amikor megteremtette az embert. Azonban az első ember fellázadt Isten ellen - és mi mindannyian megismételjük ezt a lázadást. „Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett" (Róm 5,12). Az ember felelős a bűnért - nem Isten.
Sokan kérdezik: „Miért nem teremtette Isten olyannak az embert, hogy ne tudjon vétkezni?" Tudott volna ilyen embert is teremteni, de ha ezt tette volna, akkor nem emberi lények lennének, hanem gépek. Szeretnél-e házastársul egy beszélő babát? Igen, soha nem lenne nézeteltérés, soha egy olyan szó vagy tett sem, amely szomorúvá tenne. De soha nem lenne szerelem sem. A szerelem önkéntes. Isten nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy olyannak teremtsen bennünket, amilyenek vagyunk. Mindenesetre ezt tette, és nekünk szembe kell néznünk a valósággal.
Azt is el kell ismernünk, hogy Isten elpusztíthatta volna a gonoszt, ha úgy akarja. Jeremiás emlékeztet bennünket: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma" (JSir 3,22). Eljön az idő, amikor megsemmisíti a rosszat a világon. A közbenső időben Isten szeretete és kegyelme uralkodik, és könyörületének és bűnbocsánatának ígérete nyitva áll.
Ha Isten ma eltörölné a gonoszt, akkor ezt teljesen tenné. Cselekedete kiterjedne a mi hazugságainkra is, személyes" tisztátalanságainkra is, szeretetnélküliségünkre és jótéteményeink elmulasztására. Tegyük fel, hogy Isten úgy rendelkezne, hogy ma éjfélkor minden gonosz eltávozik a világmindenségből -melyikünk lenne még itt éjfél után?
Isten tett valamit a gonosz kérdésében. A lehető legkifejezőbb, legdrágább és leghatásosabb dolgot tette, amikor Fiát halálra adta a gonosz emberért. Lehetséges az embernek megmenekülnie Isten bűn és gonosz feletti elkerülhetetlen ítélete alól. Lehetséges a gonosz hatalmát is megtörni, ha az Úr Jézus Krisztussal személyes kapcsolatba lépünk. A gonosz kérdésére a végső válasz, személyes szinten, Jézus Krisztus szentséges halálában található meg.
A gonosz eredetéről töprengeni a végtelenségig lehet. Senki sem tudja a teljes választ. A „titkok" kategóriájába tartozik, melyek „az Úréi, a mi Istenünkéi" (5Móz 29,29).
Szembe kell néznünk a gonosz szilárd valóságával, és ezzel a valósággal kell megbirkóznunk.
Nehézségünk egy része a jó fogalmának korlátozott meghatározásából adódik, és abból, ahogyan ezt a kifejezést Istenre alkalmazzuk. Hugh Evan Hopkins megjegyzi: „John Stuart Mill a természetről írt híres tanulmányában világosan kiemeli azt a problémát, mellyel a gondolkodók a történelem egész folyamán küszködtek: Ha az egész teremtés törvénye az igazság lenne, és a Teremtő teljhatalmú, akkor a világra jutó összes szenvedésben és boldogságban minden személyre eső rész pontos arányban állna az illető jó és rossz cselekedeteivel. Egy embernek sem lenne rosszabb sorsa, mint a másiknak, ha nem méltó rosszabbra; a véletlennek vagy részrehajlásnak nem lenne szerepe egy ilyen világban, hanem mindenki végigjátszana egy tökéletes erkölcsi meseként szerkesztett drámát. A »jó«-nak a vallási és filozófiai fanatizmus által valaha is gyártott legtorzabb és legleszűkítettebb elmélete alapján sem lehet a természetet úgy kormányozni, hogy egy olyan lény munkájához hasonlítson, mely egyszerre jó és mindenható."
„A nehézség nagyrészt abból a hiedelemből adódik, hogy egy »jó« Isten mindenkit megjutalmaz érdemei szerint, és hogy egy »mindenható« Isten ezt nehézség nélkül véghezviszi. Annak látszata, hogy a jutalmazások és büntetések kiosztása ebben az életben - boldogság és szomorúság formájában - vaktában történik, sokak számára kétségessé teszi vagy Isten jóságát, vagy hatalmát."2
De jó lenne-e Isten, ha mindenkivel érdeme szerint bánna? Gondold el, mit jelentene ez a te életedben! Az evangélium teljessége - ahogy azt az Ó- és Újszövetség előre bemutatta - az, hogy Isten jósága nemcsak az Ő igazságosságát jelenti, hanem szeretetét, irgalmát és jóindulatát is. Mennyire hálásnak kell lennie minden embernek, mert „Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk. Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt" (Zsolt 103,10.11).
Az az elképzelés Isten jóságáról, miszerint Ő az emberrel a „méltó jutalmazás" alapján bánik, azon téves feltételezésen alapszik, hogy a boldogság az emberi életben a legfőbb jó. A boldogság felől rendszerint a kellemesség fogalmaiban gondolkozunk. Az igazi, őszinte, mélyen gyökerező boldogság azonban sokkal mélyebb valami, mint a pillanat ideig-óráig való, gyorsan elmúló élvezete. Az igazi boldogság számára nem eleve kizárt a szenvedés. Végtelen bölcsességében Isten tudja, hogy vannak a jellemünkben tökéletesítésre váró részek, s ezt a munkát csak a szenvedés tudja elvégezni. Ettől a szenvedéstől megóvni bennünket azt jelentené, megfosztani bennünket egy nagyobb jótól. Péter erre utal, amikor ezt mondja: „A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az Ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni" (1Pt 5,10).
A hinduizmusban láthatjuk Mill elméletének logikai következményeit Isten „méltó jutalmazását" illetően az emberekkel való bánásban. Karma törvénye azt mondja, hogy a mai élet összes cselekménye egy előző élet cselekményeinek eredménye. Vakság, szegénység, éhség, testi eltorzulás, kivetettség és egyéb társadalmi kínok mind egy korábbi létezésben elkövetett gonosz cselekedetekért való büntetés megnyilvánulásai. Ebből következik, hogy minden olyan kísérlet, mely az ilyen fájdalom vagy nyomorúság csillapítására irányul, Isten igazságos útjainak keresztezését jelentené. Ez az elképzelés az egyik oka, hogy a hinduk olyan sokáig olyan keveset tettek szerencsétlenségük megszüntetéséért. Néhány felvilágosult hindu ma már beszél a társadalmi haladásról és változásról, és tesz érte valamit, de ezt az új felfogást még nem hozták összhangba a Karma egyértelmű, ősi tanával, melyben a hindu gondolkodás és élet gyökerezik.
Ez a Karma-megfogalmazás a szenvedés tiszta, egyszerű, világos magyarázatául szolgál: a szenvedés a korábbi gonosz cselekvések következménye.
De nincs-e olyan értelmezés, amely szerint a keresztyének is Isten büntetésének tartják a szenvedést?
Sokak tudatában van: „Mit tettem, hogy ezt érdemeltem?" -szakad fel gyakran első kérdésként a szenvedő ajkáról. A barátok meggyőződése, kimondva vagy kimondatlanul, ugyanerre a feltételezésre épül. A szenvedés és a gonosz problémájának a Jób könyvében található klasszikus felfogása mutatja, hogyan tették magukévá Jób barátai ezt a kegyetlen feltételezést. Ez növelte Jóbnak már amúgy is iszonyú fájdalmát.
Az Ó- és Újszövetség tanításából feltételezzük, hogy a szenvedés lehet Isten ítélete, de számos példa mutatja, hogy teljesen független a személyes rossz cselekedettől. A bűn és az abból következő büntetés gépies feltételezése teljesen helytelen.
Természetesen, Isten nem érzelgős, szakállát simogató égi nagyapó, a „fiatalság - bolondság" elvét valló viselkedéssel szemben. „Amit vet az ember, azt fogja aratni is" (Gal 6,7) -, komoly figyelmeztetés ez mindenki számára. Isten leprával sújtotta Mirjámot, mivel kétségbe vonta fivérének, az Isten által vezetőül választott Mózesnek a hatalmát. Elvette Dávid gyermekének életét, aki a Betsabéval folytatott házasságtörő viszonyából született. Más példákat is sorolhatnánk. Az Újszövetségben találjuk Anániás és Szafira idevágó példáját, akikre halál sújtott le hazugságukért, csalásukért és képmutatásukért. Hogy kapcsolat lehet a szenvedés és a bűn között, az nyilvánvaló, de hogy ez nem mindig van így, az teljesen világos. Jézus félreérthetetlenül nyilatkozott erről. A tanítványok láthatóan ragaszkodtak a szenvedés közvetlen büntetéselméletéhez. Egyszer, amikor egy születésétől fogva vak embert láttak, tudni akarták, hogy ki vétkezett, aki miatt ez a vakság bekövetkezett, az ember, vagy a szülei. Jézus világossá tette előttük, hogy egyik sem felelős ezért, „hanem azért van ez így, hogy láthatóvá legyenek rajta Isten cselekedetei" (Jn 9,1-3).
Amikor Jézus hírt kapott azokról a galileaiakról, akiket Pilátus lemészároltatott, mindent elkövetett, hogy megértesse, hogy azok nem voltak bűnösebbek a többi galileainál. Azt mondta, hogy az a tizennyolc ember, akiket Siloam ledőlt tornya megölt, nem volt vétkesebb Jeruzsálem többi lakóinál. Mindkét esetből ezt domborította ki: „Ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen vesztek el" (Lk 13,1-3).
Merészség lenne gépiesen feltételezni akár saját esetünkben, akár máséban, hogy egy adott tragédia vagy szenvedés magyarázata Isten ítéletében rejlik. Továbbá, Hopkins megjegyzése szerint világosan kitűnik a bibliai példákból, hogy ha valakinek a szenvedése rossz cselekedetekért való büntetés, akkor a szenvedőnek soha sincs kétsége afelől, hogy mikor büntetés a szenvedése.
Valójában az egész Szentírás egyik igazsága, hogy Isten ítéletét mindig megelőzi a figyelmeztetés. Az egész Ószövetség tele van Isten ismételt perbeszédeivel és ítélettel való fenyegetésével. Csak ha a figyelmeztetést konokul semmibe veszik és elutasítják, akkor jön az ítélet. Isten szívbe markoló szava példa erre: „Nem kívánom a bűnös ember halálát... Térjetek meg, térjetek meg gonosz utaitokról! Miért halnátok meg, Izráel háza?" (Ez 33,11).
Ugyanez folytatódik az Újszövetségben. Van-e Isten szeretetének és hosszú tűrésének meghatóbb képe, mint a Jeruzsálem felett síró Jézus: „Jeruzsálem, Jeruzsálem... hányszor akartam összegyűjteni fiaidat, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de ti nem akartátok!" (Mt 23,37). És Péter szava, hogy „az Úr... nem azt akarja, hogy némelyek elpusztuljanak, hanem azt, hogy mindenki megtérjen" (2Pt 3,9).
Hogyan tud egy jó Isten pokolra küldeni embereket? - kérdezik sokan. Isten senkit nem küld pokolra. Mindenki magát ítéli erre. Isten mindent megtett, ami szükséges számunkra ahhoz, hogy bocsánatot nyerjünk, megváltassunk, megtisztíttassunk és alkalmasak legyünk a mennyországra. Nekünk csak egy tennivalónk marad: elfogadni ezt az ajándékot. Ha elutasítjuk, Istennek nincs ellene kifogása, hanem megadja, amit választottunk. A mennyország pokol lehet annak, aki nem akar ott lenni.
Bár Isten ítélete néha magyarázatul szolgál a szenvedésre, sok más lehetőséget is figyelembe kell vennünk. Az ember felelős azért, hogy a bűn és a halál megjelent a világmindenségben. Nem szabad elfelednünk, hogy az ember gonosztette felelős a világ mai nyomorúságának és szenvedésének nagy részéért. Egy építkezésnél elkövetett hanyagság néha az épület összedőléséhez vezet egy viharban, halált és sérüléseket okozva. Hány emberéletet kioltott az ittas vezetésből eredő gyilkosság. A hamisság, hazugság, lopás és önzés, amik oly jellemzőek mai társadalmunkra, mind a szenvedés keserű termését aratják. De ezért nem vádolhatjuk Istent! Gondoljunk mindarra a gyötrelemre, amely az emberi gonoszságból ered - meglepő, hogy mennyi szenvedés forrása ez!
Az ember azonban nincs egyedül ezen a bolygón. Isten ellenség jelenlétéről beszél. Különböző formákban jelenik meg -halljuk -, az alkalomnak megfelelően. Megjelenhet fénylő angyalként vagy üvöltő oroszlánként, a körülményektől, valamint céljától függően. A neve: Sátán. Neki engedte meg Isten, hogy szenvedést okozzon Jóbnak. A jó mag és a konkoly példázatában Jézus így magyarázza a magvető termésének elpusztulását: „Ellenség tette ezt!" (Mt 13,28). A Sátán nagy örömöt talál Isten teremtményének elpusztításában, és a szenvedés és kín okozásában. Isten átenged neki bizonyos hatalmat, de nem érintheti azt, aki szoros kapcsolatban van Istennel. „Álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek" (Jak 4,7) - biztosít bennünket. Mindamellett, a világ sok mostani baja és szenvedése írható a Sátán számlájára.
Arra a kérdésre, hogy miért ad Isten hatalmat a Sátánnak szenvedés okozására, megtalálhatjuk a választ Robinson Crusoe válaszában, amit Péntek nevű emberének adott: „Nos -mondja Péntek -, azt mondod, hogy Isten olyan erős, olyan nagy; nincs akkora ereje és hatalma, mint a gonosznak?" - „De igen, de igen - mondom -; Péntek, Isten sokkal erősebb, mint a Sátán." „De ha Isten sokkal erősebb, sokkal hatalmasabb, mint a Sátán, miért nem öli meg Isten a Sátánt, hogy ne tehessen több rosszat?" „Azt is kérdezhetnéd - feleli Crusoe megfontoltan -, miért nem öl meg Isten téged és engem, amikor olyan rosszat teszünk, amivel megbántjuk?"
Amikor a fájdalomról és szenvedésről elmélkedünk, legyen az fizikai vagy lelki, egy másik fontos szempontot kell szem előtt tartanunk. Isten nem távoli, közönyös, érzéketlen hatalmasság, aki messze eltávolodott népétől és annak szenvedéseitől, ő nemcsak tud a szenvedésről - érzi is. Soha nem jut el hozzánk fájdalom és szenvedés úgy, hogy először ne ment volna át Isten szívén és kezén. Bármennyire szenvedünk, emlékeznünk kellene rá, hogy Isten a nagy szenvedő. Vigasztalóak Ézsaiás próféta Krisztus szenvedését megjövendölő szavai: „Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője" (Ézs 53,3). A Zsidókhoz írott levél szerzője figyelmeztet bennünket: „Mivel maga is kísértést szenvedett, tud segíteni azokon, akik kísértésbe esnek" (Zsid 2,18). És: „Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtelenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt" (Zsid 4,15).
A rossz és a szenvedés minden idők mélyen gyökerező problémája. Korunkban egyre égetőbb lesz, „a bomba" megjelenésével. Nem könnyű a válasz, és nem a miénk az utolsó szó. Vannak azonban nyomra vezető jelek.
Először is, ahogy J. B. Phillips megfogalmazta: „A rossz a szabad akarat kockázatos adománya."
Isten teremthetett volna bennünket gépeknek, de ezzel megfosztott volna az annyira értékes választási szabadságunktól, és megszűntünk volna emberek lenni. A szabad választásnak a rossz irányában való gyakorlása - amit az ember „elbukásának" nevezünk - az alapvető oka a világban lévő szenvedésnek és gonosznak. Az ember felelőssége ez, nem az Istené. Ő megállíthatná, de ezzel tönkretenne mindannyiunkat. Érdemes megjegyezni, hogy „az igazi keresztyénség teljes lényege nem a választani tudó emberi képességgel való szembenállásban van, hanem egy olyan kész akaratnak a megteremtésében, mely inkább választja a jót, mint a gonoszt."4
Hacsak nem minden jelentőség nélküli a világegyetem, minden egyes személyiség hatással van másokra. Senki sem sziget. Különben sakkjátszmához hasonlítana, melyben minden húzás után változnának a szabályok. Az életnek nem lenne jelentősége.
Másodszor, a világban lévő szenvedések jő része közvetlenül az emberek gonosz választásában gyökerezik. Teljesen egyértelmű ez, amikor egy bandita megöl valakit. Néha kevésbé nyilvánvaló, és közvetettebb, mint például amikor egy kormányban vagy egy üzleti ügyben ínséget okozó, áruló döntést hoznak, de a természeti katasztrófák következményei is néha összefüggésbe hozhatók olyan emberi vétséggel, hogy elmulasztják a figyelmeztetést a szökőárak, vulkánkitörések, árvizek stb. veszélyére.
Harmadszor, némely - de nem minden - szenvedést Isten ítéletként és büntetésként enged meg. Ez olyan lehetőség, melyet mindig tekintetbe kell vennünk. Az ilyen szenvedést Isten rendszerint a gyógyulás és jellemformálás céljából engedi meg, és azok, akik tetteik következményeként hordoznak szenvedést, rendszerint tudják is.
Negyedszer, Istennek engesztelhetetlen ellensége van a Sátánban, aki szabadon műveli gonosz tetteit Isten utolsó ítéletéig. Hogy a világban a gonosz hatalma erősebb, mint maga az ember, az nyilvánvaló a kijelentésből és a tapasztalatból.
Ötödször, Isten maga a nagy szenvedő, és teljes mértékben találkozott a gonosszal, amikor odaadta a Fiát, Jézus Krisztust. A gonosz következménye az örökkévalóság számára örökre eltűnt; a bűn megbocsáttatott, és mi új életet kapunk, hatalmat arra, hogy a jót válasszuk, amikor elfogadjuk az Úr Jézus Krisztust.
A hit legnagyobb nehézsége talán az, hogy elhiggyük, hogy Isten jó. Olyan sok minden van, amit ha elszigetelten nézünk, az ellenkezőjéről akar meggyőzni. A hamburgi Helmut Thie-lecke rámutat, hogy ha egy szövet szerkezetét mikroszkópon át nézzük, akkor a középen tisztának, a széleknél homályosnak látjuk. De tudjuk, hogy a szélek is tiszták, éppen úgy, mint a közepe. Az élet szerinte olyan, mint egy szövet szerkezete. Sok homályos széle van, sok esemény és körülmény, amelyeket nem értünk. De azzal a világossággal kell értelmeznünk a homályosságot, ami a középpontban van - és ez Krisztus keresztje. Nem kényszerülünk arra, hogy elszigetelt, apró adatokból találgassuk Isten jóságát. Isten egyértelműen megmutatta nekünk jellemét a kereszttel. „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?" (Róm 8,32).
Isten sohasem kéri tőlünk, hogy megértsük; csak bíznunk kell benne, ugyanúgy, mint ahogy gyermekünktől azt kérjük, hogy csak bízzon szeretetünkben, bár nem képes megérteni és méltányolni, hogy orvoshoz visszük.
Békességet akkor találunk, ha felismerjük, hogy az életnek és Isten akaratának nagy szőnyegében csak néhány fonalat vagyunk képesek meglátni, és nincs teljes képünk.
Ha ezt megértjük, megerősíthetjük nyugodt megkönnyebbüléssel és örömmel, hogy „Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott."
Néha inkább a szenvedésre adott válaszunk, mintsem maga a szenvedés az, ami meghatározza, hogy megtapasztalásunk áldásos-e vagy romboló. Ugyanaz a nap megolvasztja a vajat és megkeményíti az agyagot.
Ha Isten segítségével az egész életet az Isten szeretetébe vetett hit lencséjén át tudjuk nézni, akkor Habakuk prófétával együtt állíthatjuk: „Mert a fügefák nem fognak virágozni, a szőlőtőkéken nem lesz gyümölcs. Hiányozni fog az olajfák termése, a kertek sem teremnek ennivalót. Kivész a juh az akolból, és nem lesz marha az istállókban. De én vigadozni fogok az Úr előtt, örvendezek szabadító Istenem előtt" (Hab 3,17.18).
(részlet a Tudd, hogy miért hiszel c. könyvből)
Comments