Ahogyan az esõ és a hó lehull az égbõl, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termõvé és gyümölcsözõvé teszi; magot ad a magvetõnek és kenyeret az éhezõnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön. (Ézs 55,10-11)
A többi pedig jó földbe esett, és termést hozott: az egyik százannyit, a másik hatvanannyit, a harmadik harmincannyit. Akinek van füle, hallja! (Mt 13,8-9)
Micsoda szavak ezek, amelyeket egymással váltotok jártotokban? És miért vagytok szomorú ábrázattal? Lukács 24,17
A két emmausi vándor sok keresztyén ember képviselõje. Szinte úgy érzem, mintha személyesen találkoztam volna velük. Emberek, akik téged szívbõl szeretnek. Mondataidat idézik. Másokat még megerõsíteni is igyekeznek szavaiddal. Legkedvesebb az az emlékük, mely veled köti össze õket.
Csak éppen örömük nincs. Azért, mert az evangéliumok híradását csak a nagypénteki halálig, temetésedig fogadják el. De léptük azonnal megtorpan, mihelyt a húsvétreggel üzenetével találják szemközt magukat. Keresztyénségük inkább kegyelet, mint életerõ. Mások felé is inkább szó, mint meggyõzõ hatalom.
Uram!
A keresztyén öröm ott kezdõdik, amikor Te kilépsz az emlékek világából. Amikor odatársulsz ahhoz, akinek a szíve utánad epekedik. Amikor a hihetetlennek látszót - föltámadásodat - élõ jelenléteddel bizonyosságra változtatod. Amikor a szív rendíthetetlenül tudja: legyõzted a halált! Élsz!
Itt kezdõdik az öröm és - azt hiszem - ugyanennél a pontnál kezdõdik a keresztyénség hódító hatalma is.